Kate letaglózva ült a kocsijában. „Nem, ez nem lehet” – ismételgette, s közben elkeseredve szorongatta a képet. A fotón egy 50-es éveiben járó férfi álldogált a Central Parkban. Magas, szikár, ősz hajú, mosolygós férfi, akit Beckett túlságosan is jól ismert. Michael Wellington. A család régi barátja, az édesanyja főnöke, és a következő kormányzójelölt, akiről sokan úgy vélik, hogy az elnöki székig juthat. De neki csak Mike bácsi, a kedvenc fogadott nagybácsi, aki kiskorában mindig hozott valami apróságot a családi látogatásokkor. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a kedves és nagylelkű bácsi ölette meg az édesanyját. Az édesanyját, aki egyben a legjobb barátja is volt.
Az apja után ő állt a legközelebb hozzá. Vele úgy érezte, bármikor beszélhet az édesanyjáról. Nem tudta és nem is akarta elhinni, hogy amíg ő a szívét öntötte ki az együttérző Mike bácsinak, addig az csak hideg és manipulatív színjátékot űzött vele.
Pedig az a rengeteg papír az anyósülésen mind arról árulkodott, hogy az egész mögött ő állt. De az egészben a legrosszabb az volt, hogy minden egyes dokumentum közvetett bizonyíték, ami alapján esélytelen lenne lecsukatni. Persze Folk számára maga volt a kincsesbánya, hiszen ez bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy egy igen befolyásos ember karrierjét és nagyratörő álmait vágja ketté. De semmi több. Kate majd megőrült a tudattól, hogy végre rájött, hogy ki áll az egész mögött, de nem tudja rács mögé juttatni.
„Az istenit” – gondolta dühösen. „Most mi a fenét csináljak” – kérdezte fennhangon, és az órájára nézett. 20 perce maradt, hogy odaérjen az ismeretlen férfival való találkozóra. Tudta jól, ha többet akar megtudni, akkor mindenképpen beszélnie kell a rejtélyes hívóval. Így sebességbe kapcsolt, és gázt adott, hogy még idejében odaérjen a 20. és 22. utca sarkára.
***
Smith már várta.
- Már azt hittem el sem jön – vágott a közepébe Smith, még a formalitásoktól is eltekintve.
- Hagyjuk a mellébeszélést – Kate-t túlságosan is felkavarta ez eltelt néhány óra ahhoz, hogy lényegtelen dolgokra pazarolja az idejét – Ki maga? És mit akar tőlem?
- Szólítson csak Smithnek. És szerintem maga is pontosan tudja, hogy mit akarok – válaszolta a férfi nyájasan – Hagyja az anyja ügyét!
- Még mit nem! Végre tudom, ki áll az egész mögött – s közben ökölbe szorította a kezét, hogy megpróbálja elrejteni feldúltságát – Azt hiszi, hogy ezek után megfutamodom?
- Miért nem akarja felfogni végre, hogy az önfejűsége életekbe kerülhet? – kérdezett vissza némi ingerültséggel a hangjában a férfi – És most nem csak magáról van szó.
- Ezt meg hogy érti?
- És én még azt hittem, hogy maga egy okos nő, nyomozó. Maga szerint Castle-t miért gázolták el?
Beckett elgondolkodott. Tudta, hogy a férfinak igaza van. Castle-t azért gázolták majdnem halálra, mert az édesanyja ügyében kutakodott. De nagyon jól tudta azt is, ahhoz, hogy le tudja bontani a 16 éves kora óta egyre magasabbá váló falat maga körül, el kell kapnia azt a szemetet. És ezzel Castle is tisztában volt, különben nem nyomozott volna a saját szakállára.
A férfi látta Kate szemében az elszántságot, ami biztosította arról, hogy észérvekkel nem hathat rá.
- Tudja túlságosan is emlékeztet ez a beszélgetés egy korábbira. Csak akkor Castle állt ott, ahol most maga.
Beckettet meglepte ez a fordulat. Nem tudta elhinni, hogy Castle ilyen messzire ment azért, hogy neki segítsen, de csak ennyit mondott:
- Akkor pontosan tudja, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Szóval jobban tenné, ha segítene, és elmondaná mindazt, amit tud.
- Ugyan már Beckett nyomozó! Maga szerint, ha lenne több is a kezemben, mint amije a riporternek volt, akkor már nem küldtem volna Wellingtont rács mögé – észrevette Becketten a meghökkenést – Igen, tudok az újságíróról. Ugyanazok a közvetett bizonyítékok. Ugyanúgy nem érnek semmit.
- Akkor is el fogom kapni!
- Ezzel csak magának és a barátainak ártana! Fogja már fel végre, hogy Wellington keze túl messzire ér, és elhiheti, hogy legközelebb már nem fog hibázni, és valaki meg fog halni – Smith látta az ’akkor is’ kifejezést Kate arcán – De ne higgye, hogy akkor bármivel is több lesz a kezében. Továbbra is a háttérből irányít majd mindent, mossa kezeit és jót nevet a markában. Miközben maga, megint elveszített valakit.
Kate nem szólt semmit. Az elhangzottakon töprengett. „Vajon igaza lehet?” – és be kellett látnia, hogy igen. Ha így folytatja még valakit el fog veszíteni, valakit, aki fontos neki. Elkeseredésében csak még jobban ökölbe szorította a kezét, olyannyira, hogy érezte, körmei a húsába vágnak.
- Döntenie kell, Beckett nyomozó! A múltja kell vagy a jövője!
Egy kocsi fényszórói jelentek meg, Kate-nek be kellett hunynia a szemét a hirtelen támadt erős fény miatt. De mire kinyitotta, Smith már nem volt sehol. Beckett ismét egyedül állt a garázsban. És csak egyetlen mondat visszhangzott a fejében: „Döntenie kell, Beckett nyomozó! A múltja kell vagy a jövője!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése