Kate Beckett az asztalánál ült, és az előtte levő papírhalmot rakosgatta az egyik helyről a másikra. Már ötödjére állt neki az elmúlt egy hétben a legutóbbi ügy aktáit gépre vinni, de két sornál tovább sohasem jutott. „A vádlott neve: George Welles, indíték…” – az ujjai sebesen jártak a billentyűzeten. „Kész” – gondolta elégedetten, de amikor visszaolvasta, meglepettség tükröződött az arcán. „Vajon miért segített Castle?” – ez állt a képernyőn.
Beckett mélyet sóhajtott, kitörölte az utolsó sort, félredobta az aktákat, és hátradőlt a székében. Próbálta összeszedni magát, de ez elég nehezen ment.
- Elnézést, Beckett nyomozó! – szólította meg őt az egyik kolléga – Elvihetem ezt a széket – és már emelte is meg Castle üresen álldogáló székét.
- Nem – hangzott a kurta válasz. Majd mikor látta a tizedes arcán a megdöbbenést, udvariasabb hangnemre váltott – Ezt hagyja csak itt. Esposito nyomozó asztalánál talál egy másikat, azt nyugodtan elviheti.
Miközben a tizedes a mondott asztalhoz sietett, Kate azon töprengett, miért is akadt ki a kérésen annyira. „Ez nem mehet így tovább! Beszélnem kell vele” – azzal már nyúlt is az asztalon heverő telefonja után, ami épp abban a pillanatban szólalt meg. Kate ránézett a kijelzőre, és napok óta most először ismét elmosolyodott.
- Szia Castle – köszöntötte az írót Beckett, s közben próbálta leplezni a hangjában bujkáló boldogságot – Eddig bírtad ki nélkülünk?
- Beszélnünk kell – vágott mondanivalója közepébe Castle – Gyere a Central Park nyugati bejáratához kb. 20 perc múlva. Ott foglak várni – azzal már le is tette a telefont.
Beckettet megijesztette Castle komoly hangja, s a korábbi jókedve – mintha nem is lett volna – elpárolgott.
***
Castle a Central Park nyugati bejáratánál ácsorgott. Amióta beszélt Alexissel, tudta jól, hogy hallgatnia kell rá, és mindent el kell mondania Kate-nek, amit kiderített Johanna halálával kapcsolatban. Mégis napok óta halogatta a dolgot, próbálva elképzelni, hogy mit is fog mondani. De ma, amikor századszor vette fel, majd tette le a telefonját a dolgozószobájában, rá kellett jönnie, soha nem lesz eléggé felkészült erre a beszélgetésre. Így 20 perccel ezelőtt erőt vett magán és tárcsázta a jól ismert számot, és minél rövidebbre fogta a dolgot, hogy nehogy inába szálljon a bátorsága.
Nekitámaszkodott a kapu jobb tartóoszlopának, és a fejét hátrahajtva az eget kémlelte. Gyönyörű, felhőtlen napsütéses délután volt. Próbálta rendszerbe szedni mondanivalóját.
- Szia – köszönt kissé bátortalanul Beckett, kiszakítva ezzel Castle-t révedezéséből.
- Szia – felelte Castle, azzal ellökte magát a kaputól – Gyere, sétáljunk egyet – azzal a 72-dik utca felé mutatott.
Beckett bólintott. Lassan lépegettek egymás mellett a kikövezett járdán. Sokáig egyikük sem szólalt meg. Végül Beckett nem bírta tovább, és megtörte a feszült csendet.
- Castle, én nagyon sajnálom, nem gondoltam ko...
- Ne Beckett – vágott a szavába Rick.
Mindeközben Beckett agyán az futott át, hogy vajon Castle mikor hagyja, hogy a jelenlétében egy épkézláb mondatot kinyögjön.
- Ne mentegetőzz – folytatta a férfi – Ne szabadkozz azért, mert kimondtad azt, amit érzel. Végre tiszta vizet öntöttünk a pohárba, így mindketten továbbléphetünk – kis szünet után még hozzátette – Idővel. De ma azért hívtalak ide, mert ennyi együtt töltött év után, tartozom még neked annyival, hogy elmondjam azt a keveset, amit sikerült kiderítenem az édesanyád ügyével kapcsolatban…
Beckett megtorpant. Castle csak néhány másodpercnyi késéssel vette ezt észre, de végül ő is megállt, majd szembefordult a nővel. Beckett várakozóan nézett Rickre. A férfi zsebre dugta a kezét, és próbálta összeszedni a lényeget, s közben a sarkon épp beforduló sötétkék gipet figyelte.
A következő események mindössze néhány másodperc alatt zajlódtak le. A gip gyorsított. Felhajtott a járdára, és az ott ácsorgó író és nyomozó páros felé tartott. Castle a másodperc törtrésze alatt felfogta a helyzetet, és cselekedett. Megragadta Beckettet – aki semmit nem vett észre a mögötte zajló eseményekből – és nagy lendülettel félre lökte őt a nagysebességgel közeledő autó elől.
Beckett a taszítást követően keményen landolt az úttesten. Nem tudta mire vélni Castle viselkedését, így a lehető leggyorsabban fordult ismét a férfi felé. De amikor felnézett a lélegzete is elállt attól, amit látott. Most már pontosan tudta, miért lökte őt olyan durván félre Castle. Próbált kiáltani… Próbálta figyelmeztetni őt… De egy hang sem jött ki a torkán.
Mindeközben Castle megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Kate biztonságban van, de neki magának már nem sikerült félreugrania az autó elől. Még érezte, amint a gip lökhárítójának, majd a szélvédőnek csapódik ezer darabra törve azt. Ezután viszont elvesztette az eszméletét, nem érezvén már azt sem, hogy földet ér.
Kate még látta, ahogy a gip magasabb fokozatba kapcsol, és gázt adva, fékcsikorgás közepette elhajt az utca másik irányába. Szíve vadul vert, alig kapott levegőt, és mozdulni sem bírt a sokktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése