Castle a 12-sek liftjében állt, kezében a két szokásos kávéval, fejét a lift falának döntve. Azt próbálta kitalálni, hogyan is viselkedjen Beckettel. Az elmúlt időszakban egyre nehezebben bírta ezeket a találkozásokat. Nem tudta, meddig képes még mindezt elviselni. Egyre többször gondolkodott el azon, hogy egyáltalán mit is keres még itt. Hisz tudta jól, nincs remény. Kate nem szereti viszont, mi más lehet az oka, hogy nem vallotta még be, hogy emlékszik a lövés utáni pillanatokra? Csak az lehet, hogy nem érez ugyanúgy, mint ő maga. Akkor viszont, mi az ördögöt keres még itt?
A robbantásos ügy után még áltathatta magát azzal, hogy a hozzátartozóknak és a sebesülteknek tartozik annyival, hogy megoldja az ügyet. De azt már rég lezárták. Akkor? Rá kellett döbbennie, hogy Kate neki olyan, mint a drogosnak az anyag. Aki józan pillanataiban pontosan tudja, hogy nem kellene ezt tennie, hogy rámehet az élete, a lelke, de a bódultság állapotában – még ha rövid ideig is – ő a világ legboldogabb embere. Neki a drogot Kate mosolya, ugratásai jelentették, az, ahogy a szemöldökét kérdőn ráemeli… Mégis fájt a szíve. Kate szavai beleégtek a lelkébe, és egyre többször kapta magát azon, hogy gondolatai messzire kalandoznak. Ezt történt az elmúlt pár hétben is, amikor csak az őrs előtt döbbent rá, hogy elhajtott kedvenc kávézója előtt, és nem vette meg magának és Beckettnek a szokásos kávét. A legjobban viszont az fájt neki, hogy Kate még csak egy szóval sem említette a hiányosságot.
Révedezéséből a liftajtó nyílása szakította ki. Ellökte magát a faltól, mély levegőt vett és elindult Beckett asztalához. Pont időben érkezett, még elcsípte Beckett utasításait.
- Javi, mindent tudni akarok a lány életéről. Azt, hogy kik a barátai, mit tudnak róla a szomszédok, került-e bajba. Mindent a jelenéről és a múltjáról.
- De hát egyértelműen öngyilkosság volt, nem? – kérdezte szinte egyszerre Esposito és Ryan nyomozó.
- Nem is tudom – válaszolta töprengve Beckett – Valami nem stimmel, csak még azt nem tudom, hogy mi. Az lesz a legjobb, ha minden lehetőséget számba veszünk.
- Értem – azzal Havier Esposito gyors léptekkel elindult a lift felé, távoztában még odaköszönt Castle-nek.
- A te feladatod pedig – fordult Beckett Ryan nyomozóhoz – hogy átnézd Carol telefonhívásait és postáját, hátha történt az elmúlt időszakban valami szokatlan dolog az életében. Addig én átnézem a naplóját.
- Azonnal neki is kezdek – és már nyúlt is a telefonjáért, hogy felhívja Carol telefontársaságát – Hallo, itt Ryan nyomozó beszél… - és közben elindult a gépéhez, és egy biccentéssel köszöntötte Castle-t, aki épp akkor ért oda Beckett asztalához.
- Szia – köszönt elsőként Rick, majd átnyújtotta Beckettnek a kávét – Na, mi van ma terítéken?
- Szia – válaszolta Kate, és óvatosan belekortyolt a forró italába – Egy 23 éves nő, Carol Hymes felakasztotta magát tegnap éjjel a lakásán. Egyértelműen öngyilkosságnak tűnik, de valami nem stimmel. De nem tudok rájönni, hogy mi.
- Talán segíthetek. Mit találtatok a lakásán?
- Megtaláltuk a búcsúlevelét és a naplóját – azzal mindkét tárgyat átnyújtotta Castle-nek, és közben csakúgy mellékesen megkérdezte – Amúgy mi volt olyan halaszthatatlan, hogy tegnap nem tudtál eljönni a helyszínre?
Castle átvette a naplót és a levelet, és lassú megfontoltsággal vizsgálgatni kezdte őket. A levélben csupán ennyi állt: "Nem tudok tovább együtt élni ezzel a teherrel, így önként vetek véget az életemnek." Miközben a levelet olvasgatta, próbálta kitalálni, hogyan kerülhetné meg a kérdést.
- Találkozóm volt – úgy vélte az őszinteség a legjobb, amit tehet, még ha nem is szándékozik elmondani a teljes igazságot.
- Szóval nő van a dologban – állapította meg csalódottan a nyomozónő.
- Éppenséggel nem, egy régi barátom barátjával beszéltem. Miért, ha randim lett volna, akkor az zavarna? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Castle, és mint egy kamasz fiú visszatartotta a lélegzetét. „Könyörgöm, mondd, hogy igen, kérlek, adj egy reménysugarat” – gondolta reménykedve Rick.
- Nem, egyáltalán nem. Csak kíváncsi voltam, hogy mi tarthatott vissza egy helyszíni szemlétől – válaszolta fejét elfordítva Beckett, és Castle csalódottan emelte újra tekintetét a két bizonyítékra.
Kate Castle-t figyelte, ahogy a naplót tanulmányozta. Úgy érezte, hogy túl gyorsan szaladt ki a száján a szokásos, érzéseit leplező nemtörődöm válasz. Talán most volt itt az alkalom, talán most beszélhetne vele.
- Castle, én…
- Igazad volt. Ez valóban nem öngyilkosság.
- Tessék?! – ez az egy mondat mindent kitörölt Beckett fejéből – Hogy érted, hogy nem öngyilkosság volt?
- Nem egyezik a két írás. Persze nagyon hasonló, de nem teljesen ugyanaz. A naplót egy jobb kezes ember írta, míg a levelet egy bal kezes.
- Ezt meg honnan veszed?
- Nézd meg a naplóban a t és a z betű áthúzását. Balról jobbra indul, ezt onnan láthatod, hogy a vonal bal végén van tintafolt, és jobbra vékonyodik. És most nézd meg a levelet – azzal átnyújtotta a búcsúlevelet Beckettnek – mind a t-nél, mind pedig a z-nél a vonal jobbról balra vékonyodik, és a jobb végén található tintafolt.
- Igazad van – azzal egy aprócska mosoly jelent meg a szája szegletében. „Talán most majd minden olyan lesz, mint rége” – gondolta reményekkel telve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése