Castle: 13. fejezet

Már egy hét telt el azóta, hogy Castle-t elgázolták. Beckett az elmúlt egy hétben egyetlen napot sem hagyott ki, hogy ne ment volna be hozzá a kórházba. Még mindig kómában volt, de ez nem tarthatta vissza a látogatásoktól. Persze csak késő este, amikor már biztos volt benne, hogy sem Martha, sem pedig Alexis nincs már bent. A baleset napja óta nem beszélt velük. Mit is mondhatott volna nekik ebben a helyzetben? Hogy sajnálja? Hogy nem így akarta? Hogy bármit megtenne, ha visszaforgathatná az időt? Mind csak szavak, és nem érnek semmit. Nem hozzák vissza a mosolyát, a huncut tekintetét…

A baleset után Gates behívatta magához. Szabadságra akarta küldeni, de ő szinte könyörgött a kapitánynak, hadd maradjon. Nem bírt volna otthon ülni. El kellett terelnie a gondolatait, különben egész nap azon zakatolt volna az agya, hogy Castle élet és halál között lebeg, és ebbe lassan, de biztosan beleőrült volna.

Kopogtak. Beckett felállt az asztaltól, és elindult az ajtóhoz. „Vajon ki lehet az? Nem várok senkit”. Elfordította a zárban a kulcsot, és lenyomta a kilincset.

- Alexis?! – meglepettség ült ki az arcára.

- Szia!

- Hát te? Történt valami? Castle...

- Nem, Apánál semmi változás, pontosabban mától nem tartják már kómában. Most már csak várni kell – nyugtatta meg Alexis – Csak beszélni szerettem volna veled.

- Gyere be. Kérsz egy kávét? Épp most főztem le egy adagot – kérdezte, s már indult is a konyhába.

- Igen, elfogadom – válaszolta Alexis. Követte Beckette, és helyet foglalt az asztalnál.

A következő néhány percben csend honolt a konyhában, csak Kate ténykedése törte meg néha azt. Kivett egy csészét a szekrényből, kávét töltött bele, és letette Alexis elé. Majd leült a lánnyal szemben. Alexis megfogta a csészét, és zavarában forgatni kezdte. Már annyiszor szeretett volna beszélni Beckettel, de nem volt rá alkalma. Az őrsön és a kórházban is valahogy mindig elkerülték egymást, bár volt egy olyan sejtése, hogy ez nem véletlen. Pedig tudta, hogy Beckett minden nap bemegy az apjához. Mondták a nővérek, és a mindig friss virágok is erről tanúskodtak.

- Sajnálom – szedte végre össze magát, és fogott bele a mondandójába – Én nem gondoltam komolyan, amiket mondtam, csak…

- Ugyan már Alexis – hárított Beckett, és szeme megtelt könnyel – Igazad volt, mindenről én tehetek.

- Nem, dehogyis – rázta meg a fejét Alexis, és megfogta Kate kezét – Apa felnőtt. És amikor beállt hozzátok, pontosan tudta, mit vállal.

- Igen, persze. De azért sérült meg, mert az anyám ügyében nyomozott – ebben teljesen biztos volt. Akárhányszor végiggondolta a dolgot, mindig erre lyukadt ki.

- Nézd, Kate – nézett komolyan Beckett szemébe Alexis – Még ha ez igaz is, akkor sem te tehetsz az egészről. Nem véletlen lettél rendőr. Szembe akartál nézni a múltaddal, ami érthető is – és megszorította Kate kezét – Apa is tisztában volt ezzel, és ezért akart segíteni neked.

- Köszönöm – mondta elcsukló hangon Kate, és ő is megszorította Alexis kezét.

***

Castle csak részletekre emlékezett mindabból, ami történt. Villanásnyi képek: egy sötétkék gip, Kate, amint a földön fekszik, és ő maga, amint a szélvédőnek csapódik.

Inkább csak sejtette, mint biztosan tudta, hogy kórházban van. Hallotta az EKG csipogását, a lélegeztető ütemes zaját, de ténylegesen nem tudott megbizonyosodni a dologról. Bárhogy próbálta, nem tudta kinyitni a szemét.

Néha nem tudta mi a valóság, és mi az álomkép. Kate, amint a fülébe súgja „Bizony, jó móka lett volna, és nem is sejti, hogy mennyire?”… Alexis és Martha, amint a kezét fogják, és elmesélik, hogy mi történt velük aznap… Kate, amint mosolyogva azt mondja „Oké, Castle, akkor mostantól csak is a te múzsád leszek”… Esposito és Ryan, amint egymást ugratják, majd megkérdezik „Castle, ki fog minket az elképesztő storyaival szórakoztatni? Szóval Haver, tessék minél hamarabb felépülni”… Beckett, amint a kezét simogatja, és azt kéri tőle, hogy adjon egy aprócska jelet… Hallotta a hangján az aggódást, és ő mindent megpróbált. Nem akarta kétségek között hagyni, de hiába próbálta kinyitni a szemét, vagy csak megszorítani a bársonyosan puha kezét, nem ment.

És volt egy emlék, egy halvány, de annál fontosabb emlék, ami időről-időre visszatért. Egy halvány reménysugár, és Castle ebbe a reménysugárba kapaszkodott. „Castle! Térj magadhoz, hallod?! Ne merj itt hagyni!... Szeretlek!... Hallod Castle?! Én is szeretlek!…”