Castle egyre érdekesebbnek találta a naplót. Érezte, hogy minden benne van, csak tudnia kell olvasnia a sorok között. Ahogy haladt az oldalak között egyre inkább összeállt neki a kép.
3. oldal: „Ma ismét csuromvizesen, félelemtől kalapáló szívvel riadtam fel az éjszaka közepén. Megint Vele álmodtam. Ismét hallottam, ahogy megcsikordul a parketta a léptei nyomán, majd ahogy nyílik a zár, és már éreztem is, ahogy megfogja a kezem kéjesen sóvárogva. S engem, mint mindig kirázott a hideg, minden egyes érintésétől… Már 8 éve eljöttem, hátrahagyva barátaimat, ismerőseimet és szeretteimet… És az anyámat. De még ma is ugyanúgy érzem azt az iszonyatot, mintha csak tegnap történt volna.”
6. oldal: „Anyámnak nem volt alkalmam elmondani. Ő felhőtlenül boldog volt. Mióta apám meghalt, talán akkor először élvezte újra az életet. Akárhányszor megpróbáltam szóba hozni a dolgot, hogy George… Akkor ő mindig csak a nevet hallotta, és megkérdezte: ’Hát nem csodálatos ember?’ És én ilyenkor elszégyelltem magam. Hogyan is törhetném ketté az álmait, a vágyait?”
Castle ahogy lapozgatta a naplót, egyre tisztábbá vált előtte a kép, és tömény undor fogta el. „Hogy tehette? Hiszen még kislány volt” – futott át az agyán, és arra gondolt, ha ilyesmi történne Alexissel, ő maga akarná ízekre szedni azt az embert, aki hozzá mert nyúlni. Ismét lapozott néhány oldalt, és a 18. oldalnál megtorpant. Az íráskép megváltozott, kuszább lett, szinte alig olvasható.
18. oldal: „Ma Őt láttam. De nem, az nem lehet. Nem találhatott rám. 8 éve, egy viharos éjszakán jött be utoljára a szobámba, miután anyám már rég elaludt. Akkor betelt a pohár. Nem bírtam tovább… Akkor láttam Őt utoljára. Még aznap éjjel összeszedtem néhány cuccomat, és a megtakarított pénzemet. Elindultam a szakadó esőben, a pályaudvarra mentem, és felszálltam az első vonatra, ami elvitt attól a helytől… Az nem lehet, hogy rám talált!”
21. oldal: „Ma megint láttam Őt a munkából hazafelé jövet. De hogyan talált rám? Képtelenség. Amikor New Yorkba érkeztem, szereztem új papírokat, befestettem és levágattam a hajam. Találtam új barátokat, akik szeretnek és támogatnak. Persze anyám hiányzik, de az új életemet mindennél jobban szeretem. Néha még vannak rémálmaim, de ezekkel meg tudok birkózni… Kiírom magamból… Istenem, kérlek, add, hogy csak rémeket lássak!”
23. oldal: „Megtalált. Tényleg megtalált. Nem tudom, hogyan akadt a nyomomra, de itt van, és az őrületbe akar kergetni. Követ. Érzem minden egyes porcikámon azt a hideg, sóvárgó tekintetét… A legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Egy pillanatra a kedvenc kávézóm üvegablaka előtt… A cég előtt, az utca túl oldalán… Tegnap a fodrásznál láttam a tükörben, ahogy az üzlet előtt vár rám…”
24. oldal: „Ma Greg megkérdezte, miért vagyok mostanában olyan feszült, ideges. Azt mondta, hogy egyre többször kalandozok el… Meglehet. Nagyon kedves volt, kérdezte, tud-e segíteni valamiben. Nem mondhatom el neki, pont neki nem! Senki nem tudja mi történt velem 16 éves koromban, és nem is szándékozom elmondani senkinek. Ez csak az én titkom, az én szégyenem. Kopognak, megyek…”
„Tudom, ki a gyilkos” – nézett fel a naplóból Castle, de a megoldás, ami eddig mindig felvillanyozta, most kevésbé lelkesítette. „El kell mondanom neki. De nem vagyok képes vele beszélni” – viaskodott magával, mit is tegyen – „Tartozom a lánynak annyival, hogy legalább a halálában békét adok neki.” – azzal beütötte a telefonjába Esposito számát.
***
Esposito és Ryan egy 40-es éveiben járó férfit kísért éppen a kapitányságra. Elegáns megjelenésű, sötét hajú, néhol egy-egy ősz hajszállal, de annál ruganyosabb léptekkel.
- Tehát azt mondja – foglalta össze Ryan az imént hallottakat – hogy a fogadott lánya volt Sam Parker, aki 8 éve szökött el otthonról. De vajon miért?
- Mindig is zűrös természet volt – válaszolta szomorú tekintettel a férfi – amikor megismertem az édesanyját, épp a lázadó korszakát érte. Az apja halála nagyon megviselte, ami teljesen érthető. Én megpróbáltam mindent, de neki semmi sem volt elég jó…
- Ezt nem értem – vakarta meg a fejét Ryan – a barátai szerint rendezett élete volt, és… – Esposito telefonjának hangja szakította félbe. Javier a zsebébe nyúlt, s közben egy fejbiccentéssel jelezte társának, hogy kísérje a férfit a kihallgatóba.
- Castle?! Mi újság? – vette fel a telefont némi csodálkozással a hangjában Esposito.
- Szia Esposito! Tudom ki a gyilkos.
- Tessék? – hökkent meg a nyomozó – Honnan? Hogyan?
- A naplóból. Gyorsan összefoglalom neked a dolgok állását.
- Miért nem jössz inkább a Kapitányságra – kockáztatta meg a kérdést Javier – Itt mégis csak könnyebb lenne megbeszélni, mint telefonon.
- Nem, az most semmiképpen sem lehetséges – Castle nem tudta, hogy mennyit árult el Beckett a vitájukról, így még hozzátette – Ez az utolsó ügy, amiben én is részt veszek. Utána végleg eltűnök a színről. De úgy éreztem, ennyivel még tartozom az áldozatnak.
- Értem – Espositonak rá kellett döbbennie, hogy sokkal súlyosabb a helyzet, mint azt gondolta – És mire jutottál.
- A lényeg a következő: Feltehetőleg a Carol Hymes nem az igazi neve a lánynak. 8 évvel ezelőtt szökött meg az édesanyjától és annak új barátjától, mert az új barát, mondjuk úgy, túlságosan megszerette a kislányt – fejezte be Rick az összefoglalást, nem tudván leplezni az utolsó szavaiból sütő undort.
- Azt mondod, hogy az a bizonyos barát molesztálta a kislányt? – és Javiert is az undor kerülgette.
- Igen.
- Nevet tudsz mondani?
- Csak annyit írt a naplóban, hogy George-nak hívják. Hogy mi a teljes neve, azt nem tudom. Annak kiderítését rátok hagyom.
- Ez nagyon érdekes – azzal letette a telefont, nem törődve a vonal a másik végén Castle elégedetlenkedő hangjával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése