- Nem mehet be hozzá! – kiáltott Beckett után a titkárnő – Mr. Wellington nagyon elfoglalt.
Beckett nem foglalkozott a nővel, egyenesen Wellington irodájába ment. Kate kopogás nélkül nyitott be hozzá. A titkárnő néhány lépéssel volt csak lemaradva.
- Elnézést Uram, de nem tudtam megakadályozni…
- Semmi baj, Stacy! Ő Kate Beckett, és ő sohasem zavar – nyugtatta meg alkalmazottját Wellington – Most már nyugodtan magunkra hagyhat – egy intéssel adott hangsúlyt szavainak, majd miután becsukódott az iroda ajtaja, mosolyogva kérdezte meg – És mi járatban van a kedvenc unokahúgom?
- Hagyjuk a jópofizást, Mike!
- Mi ez a hangnem, kisasszony?!
- Tudok mindent – Kate úgy vélte az a legjobb taktika, ha nem köntörfalaz – Tudom, hogy megöletted anyámat, hogy meg akartál ölni engem, és hogy te intézted el Castle gázolását is.
Beckett tagadásra vagy védekezésre számított. Ehelyett a férfi csak ült, és hűvös nyugalommal tűrte a rágalmakat.
- Feltételezem, ha lenne valami a kezedben, akkor már letartóztattál volna – jegyezte meg szenvtelenül, de már nem mosolygott.
- Tehát nem is tagadod? Szóval tényleg te voltál?
- Én ilyet nem mondtam, Katie.
- Ne merj többet így hívni – szűrte a fogai közt a szavakat Beckett.
- Nem teljesen értelek, Kate! Mit akarsz tőlem?
- Csak tudni akarom, miért? – nézett Mike szemébe Beckett – Ennyivel tartozol nekem!
Wellington tetőtől talpig végigmérte Beckettet. Kate észrevette, és csak annyit mondott:
- Ne aggódj, Mike! Nem vagyok bepoloskázva.
Wellington felállt, majd megkerülve az asztalt odalépett Becketthez. Végigtapogatta a nyomozót, majd még elkérte Beckett telefonját is. Roppant óvatos volt, főleg ha ilyen kényes témáról volt szó.
- Akkor meg minek akarod tudni? – kérdezte a férfi gúnyosan, miután megbizonyosodott, hogy senki nem hallgatja le a beszélgetést.
- Mert tudnom kell! Tehát miért?
- Te is pontosan tudod miért! – válaszolta flegmán Wellington, és közben visszaült az íróasztala mögé.
- De én tőled akarom hallani!
- Anyád olyan dologba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna – csak úgy sütött a megvetés minden egyes szavából – Én figyelmeztettem, hogy hagyja a dolgot. De nem hallgatott rám. Ugyanolyan hajthatatlan volt, mint te! És ezért az életével fizetett.
- De hiszen a barátod volt?!
- Aki hátba akart támadni. Megértheted, hogy ezt nem hagyhattam annyiban.
Beckett legszívesebben ordított volna dühében. A képébe akarta vágni Wellingtonnak, hogy bízott benne, szerette, mindenben támogatta, és ő ezt azzal hálálta meg, hogy megölte a legfontosabb embert az életében, az édesanyját. Míg egy másik fontos személyt életveszélybe sodort. Ránézett a vele szemben ülő férfira, és látta a hideg tekintetét, amiből sugárzott a megvetés. „Mennyire félreismertem?!” – de hangosan csak annyit kérdezett:
- És Castle? Őt miért kellett elgázolni?
- Oh, hát én csak rá akartam ijeszteni – dőlt hátra a székében Wellington – Figyelmeztetni akartam, mi történik akkor, ha esetlegesen mindent el akarna neked mondani.
- Ráijeszteni? – visszhangozta Kate, és alig bírta leplezni felindultságát – Hiszen kómában van?!
- De még nem halt meg, nem igaz?!
Beckett majd felrobbant, de nem tehetett semmit. „Le kellene lőnöm” – gondolta, de rá kellett jönnie, hogy azzal nem oldana meg semmit.
- Ha jót akarsz magadnak, akkor tartsd magad távol az apámtól, a barátaimtól és Castle-től, megértetted?
- Miért is tenném meg neked ezt a szívességet, Katie? – Wellington próbálta kihozni béketűréséből Beckettet, de nem járt sikerrel – Ha jól emlékszem, mintha nem lenne semmi a kezedben, amivel sakkban tudnál tartani.
- Én nem lennék ebben annyira biztos – azzal Beckett az asztalra dobta az addig kezében lévő paksamétát.
- Mi ez? – kérdezte közönyösen Wellington.
- Oh, hát nem is tudom! – most Becketten volt a gúnyolódás sora – De megvan. Néhány tárgyi bizonyíték.
Kate észrevette, hogy a férfi arcán árnyék suhan át, de az csupán egy pillanatig tartott. Wellington lapozgatni kezdte az aktát, majd megszólalt:
- Ez mind szép és jó! De nem ér semmit. Megismétlem hát a kérdést, miért kellene neked szívességet tennem?
- Valóban, ez nem elég ahhoz, hogy letartóztassalak – Kate nyugodt hangja kissé megijesztette a férfit – Arra talán igen, hogy bevigyelek. De 24 óránál tovább úgysem tudnálak benntartani.
- Erre nekem nincs időm, szóval örülnék, ha a tárgya térnél, Katie!
- Hát tudod, lehet, nem tudlak ezzel lecsukatni – Beckett elégedetten látta, hogy Wellington egyre feszültebb – de a sajtót felettébb érdekelné, hogy egy leendő kormányzónak és elnökjelöltnek milyen piszkos ügyei vannak. Viszont a választókat a legkevésbé sem érdekelné, hogy ebben vajon mennyi az igazság – Kate elégedetten nyugtázta a férfi szemében megjelenő félelmet – Ezeket nyugodtan megtarthatod – bökött az asztalon heverő aktára – Van belőle egy rakat másolatom.
Beckett tudta, hogy sikerült sarokba szorítania Wellingtont, de az elszántságot is látta az arcán, ami nem sok jót ígért, így még hozzátette:
- Ha esetlegesen most azt forgatnád a fejedben, hogy elteszel engem láb alól, akkor azt jobb, ha hamar elfelejted. Ugyanis halálomat követően három akta a három legnagyobb hírcsatornánál, és egy akta pedig a rendőrségnél kötne ki – és már indult is az ajtó felé.
Wellington tudta, hogy legyőzték. „Már akkor meg kellett volna ölnöm téged, amikor az anyádat is megölettem” – gondolta dühösen, és ökölbe szorította a kezét.
- És ez neked elég, Katie? – próbálkozott még utoljára némi gúnnyal.
Beckett visszafordult az ajtóból, és mosolyogva adta meg a kegyelemdöfést Wellingtonnak.
- Hogy tudom, hogy a kezemben van annak az embernek az álma és a karrierje, aki megölette az anyámat?! De még mennyire, hogy elég!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése