Beckettnek fogalma sem volt, hogyan jutott haza. Amióta Smith magára hagyta, gondolatok százai kavarogtak a fejében. Még mindig nem tudott napirendre térni afeletti csodálkozásán, hogy Castle milyen messzire jutott a nyomozásban. Szinte egymaga megoldotta az ügyet. Erre a gondolatra viszont bűntudata támadt, hiszen éppen ezért volt most kómában.
A konyhába ment, és a hűtőből kivett egy sört. „Ide most erősebb kell” – gondolta meg magát, és a sör helyett inkább egy üveg töményet vett elő. Töltött magának egy pohárral, belekortyolt, de ez sem segített, továbbra is az eseménydús napon járt az agya. Bár gondolatai egyre kuszábbá váltak, ahogy az üvegből fogyni kezdett az ital.
„Végre tudom, ki áll az anyám meggyilkolása mögött… Castle még mindig kómában… Mike bácsi, hogy tehetted?!... Castle, tarts ki kérlek!... Nem tehetek semmit!... Csak közvetett bizonyítékok… Hogy tudtad egyedül megoldani ezt az ügyet?... Ha így megy tovább, valaki meg fog halni… Soha nem fogom tudni lecsukatni anyám gyilkosát… Döntenie kell, Beckett nyomozó! A múltja kell vagy a jövője!”
Két órával később az alkohol megtette jótékony hatását, és Kate mély álomba merült.
***
Kate egy napsugaras réten találta magát. Gyönyörű idő volt, vakítóan sütött a nap, amit csak egy-egy bárányfelhő zavart meg néha. A rét másik oldalán a fák közül egy vékony, magas nő lépett elő, aki nagyon ismerős volt Beckett számára. A nő szélesen mosolygott, és elindult Kate felé.
- Anya te vagy az? De hiszen te meghaltál! – egyszerűen nem akart hinni a szemének.
- Ugyan már kislányom! Hiszen pontosan tudod, hogy akiket szeretünk sohasem halnak meg. Tovább élnek a szívünkben! – és kitárta a karjait.
Kate szó nélkül a karjaiba omlott. És percekig csak állt, nem mozdult attól félve, hogy felébred, és az egész szertefoszlik, mintha sohasem történt volna meg. Persze pontosan tudta, hogy álmodik, hogy hamarosan jön a kijózanító reggel, ami hívatlanul is magával hozza a ’régi’ életét, amelyre most a legkevésbé sem vágyott. Nem akart arra gondolni, hogy Castle kómában van. Vagy arra, hogy azaz ember árulta el, akit a leginkább becsült, és akiben olyannyira bízott. Csak élvezni akarta édesanyja meleg ölelését, ami ebben a pillanatban mindennél többet jelentett neki.
- Édesem, mi bánt? – kérdezte Johanna, de továbbra sem engedte el lányát, érezvén, hogy most erre van a legnagyobb szüksége.
- Csalódást okoztam Neked! – és könnyek szöktek Kate szemébe.
Johanna Beckett eltolta magától lányát, majd az álla alá nyúlt, és mélyen a szemébe nézett:
- Te sohasem okoztál nekem csalódást! – azzal letörölt egy könnycseppet Kate arcáról.
- Nem kaptam el azt az embert, aki megölt Téged – újabb könnycseppek gördültek végig az arcán, és szinte már kétségbeesetten tette még hozzá – És soha nem is fogom tudni elkapni.
- Miért akarod ezt annyira, Katie? – kérdezte Johanna.
- Mert tudnom kell miért tette! Hogy miért árult el!
- És ehhez feltétlen fel kell áldoznod magadat is? Én nem ilyen életet szántam neked, kicsim!
Johanna Kate-t fürkészte és közben kisimított egy rakoncátlan hajszálat lánya arcából. Ugyanazt az elszántságot látta a tekintetében, mint amit ő is érzett minden alkalommal, amikor egy per során az igazságot kereste nem törődve a következményekkel. Mindez az életébe került. És tudta jól, ha Kate így folytatja, akkor neki is az életébe fog kerülni, még ha nem is a szó szoros értelmében.
- Ne dobd el magadtól az életet, Katie!
***
Beckett még néhány percig csukva tartotta a szemét, próbálva szinte már kétségbeesetten emlékezetébe vésni az álom részleteit, az édesanyja szemét, a mosolyát, de agya nem engedelmeskedett, szita módjára hagyta eltűnni alakját, megnyugtató érintését és becézéseit.
Végül mégis kinyitotta a szemét, és pontosan tudta már, mit kell tennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése