Már egy hét telt el azóta, hogy Beckett beszélt Wellingtonnal. És ez alatt az egy hét alatt szinte végig azon gondolkodott, hogy vajon jól döntött-e, amikor kiteregette a lapjait, és cseppet sem legális módon megfenyegette a férfit. Azon töprengett, hogy vajon nem okozott-e csalódást édesanyjának azzal, hogy hagyja szabadon garázdálkodni azt az embert, aki a haláláról tehet? Vajon elegendő büntetés Wellingtonnak az, hogy végre van valami, amit nem tud az irányítása alatt tartani?
Az utóbbi kérdésre néhány nappal később kapta meg a választ. Wellingtonnak sajtótájékoztatója volt, és Beckett elégedetten látta, hogy az egyébként mindig magabiztos kormányzójelölt most a legkevésbé sem nyugodt, sőt néhány kérdést többször is megismételtetett az újságírókkal. A rá legkevésbé sem jellemző módon ideges, feszült és figyelmetlen volt, amit a sajtó is észrevett, és hangoztatott is a címlapokon.
Mindennek ellenére mégis kétségek gyötörték Beckettet. De minden alkalommal, amikor ezen járt az esze, megnyugtatta magát, hogy ennél jobbat nem is tehetett volna, hiszen így markában tarthatja azt a szemetet, ráadásul a lekötelezettje, ami még jól jöhet. Bár tudta jól, hogy Wellington lenne az utolsó ember a Földön, akitől valaha is szívességet kérne.
Beckett az íróasztalánál ült, és az utolsó ügy aktáit nézegette, és iktatta a gépén. Egy fiatal nőt az utcán leszúrtak. Espositoékkal néhány nap alatt felgöngyölítették a gyilkosságot. A lány drogos volt, aki anyagot szeretett volna, de nem volt rá pénze. Ráadásul már rengeteg tartozása volt, amit nem tudott törleszteni. A dílere – aki egyébként maga is az anyaghoz nyúlt – megunta a könyörgést, és hirtelen felindulásból leszúrt a lányt.
„…hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság” – gépelte be az utolsó szavakat Beckett, majd hátra dőlt, kinyújtóztatta a tagjait, és mély levegőt vett. Rápillantott az asztala mellett álló üres székre, és Castle-re gondolt. Még mindig nem ébredt fel a kómából. Az orvosok sem tudtak semmi bíztatóval szolgálni még, ráadásul attól tartottak, hogy minél később tér magához Rick, annál nagyobb a veszélye, hogy valamilyen károsodás lép fel.
Kate felállt az asztaltól, és odaszólt két társának:
- Espo, Ryan? Old Haunt?
- Miért is ne? – válaszolták szinte egyszerre a fiúk – Ránk is ránk fér egy ital.
Esposito és Ryan is felállt, majd felvették zakójukat, úgy indultak el Beckett felé. Megcsörrent egy telefon. Mindhárman el kezdték keresni a sajátjukat, de mint kiderült Becketté szólalt meg, aki azonnal fel is vette azt. Rövid ideig csak hallgatott, de arca megkönnyebbültségről árulkodott, míg végül szélesen elmosolyodott. Két társa nem tudta mire vélni a dolgot, de nem akarták megzavarni Beckettet, így csak csendben várakoztak.
- Alexis volt – mondta Kate, miután letette a telefont – Castle magához tért.
***
Beckett azonnal a kórházba indult. Hetek óta most először érezte újra felszabadultnak magát. „Magához tért” – ismételgette, és egyre szélesebben mosolygott. Majd egy gondolat tolakodott elő az agya egy eldugott kis zugából. „Vajon hallotta?” – s a következő pillanatban már inkább ideges volt, semmint felszabadult.
Kate mielőtt belépett volna a kórterembe, még belenézett a tükörbe, ami a szoba ajtaja mellett lógott, és megigazította a haját. Ha tudta volna, hogy egy évvel ezelőtt Castle ugyanezt a rituálét vitte végig, biztos elnevette volna magát. Most mégis komolyan, összeszorult gyomorral nyitott be a kórterembe.
Castle a kórházi ágyon ült. Végre önállóan lélegezett, és mindössze egy infúziós tű, ill. a fején a vastag kötés emlékeztetett arra, hogy nem rég komoly balesete volt. Üdítő látvány volt ez az elmúlt hetekhez képest, amikor szinte mindenhonnan csövek lógtak ki belőle, és az EKG ütemes csipogása jelentette a szobában az egyetlen zajforrást. De a legfontosabb – és amitől Kate szíve is nagyot dobbant – hogy ott volt az arcán a szokásos kisfiús mosolya. Még ha halványan is, de ott volt.
- Szia! – köszönt kissé félénken Kate.
- Öhm, te ki is vagy? – kérdezte Castle, majd mikor látta Beckett elkomoruló arcát, gyorsan hozzátette – Csak viccelek, Beckett, csak viccelek – majd kezét a szája elé téve halkabban, de még jól hallhatóan az ágya mellett üldögélő Alexisnek odasúgta – Beckett, ugye?
„Ez nem lehet igaz?! Elvesztette a memóriáját! Mi lehet ennél rosszabb” – roskadt magába Kate, nem figyelve, hogy Alexis és Castle rázkódnak az elfojtott nevetéstől.
- Ne, légy már ennyire komoly, Beckett – mondta nevetve az író – Tényleg csak tréfa volt – de Kate arcát látva, be kellett látnia, hogy túlságosan is jól sikerült – Hogyan tudnálak meggyőzni? – kissé elgondolkodott, majd így folytatta – 4 éve dolgozunk együtt, és általában az agyadra megyek. Elég jól hasznomat tudjátok venni a nyomozásokban, bár ezt te sohasem ismernéd be.
- Ezt Alexis is elmondhatta neked – látszott Kate-n, hogy nincs meggyőzve.
- Apa tényleg csak viccelt – szólt közbe Alexis – És el tudod képzelni, hogy elhiggye csak úgy, hogy egy nő agyára is tud menni? – kérdezte Alexis bujkáló mosollyal a szája szegletében.
- Ebben van valami – most már Beckett is mosolygott – Legalább a humorod a régi – tette még hozzá.
Ezt követően néhány percig senki nem szólalt meg. Míg végül a csöndet Alexis törte meg.
- Rám fér egy kávé – mondta a tagjait nyújtóztatva, és már indult is az ajtó felé, magára hagyva a párost.
Beckett leült a szabaddá váló székbe, majd rövid szünet után megkérdezte.
- Hogy érzed magad?
- Új értelmet nyert a kifejezés, miszerint ’mint akin egy autó hajtott át’ – válaszolta vigyorogva Castle, és most már Kate sem állhatta meg nevetés nélkül.
- És mire emlékszel a történtekből – tette fel a legfontosabb kérdést Beckett ismét elkomorodva, és visszatartotta a lélegzetét.
- Nem sok mindenre – jött a válasz, szinte már túl gyorsan – Arra még emlékszem, ahogy nekicsapódok a szélvédőnek – Castle arca megrándult a fájdalmas emlékre – és utána még arra, hogy azt mondod, „Tartalékold az erőd”. De utána se kép, se hang…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése