A váróterembeli kis csapat már nem is számolta, hogy hány órát töltöttek el kétségek között. Már észre sem vették, ha egy orvos vagy egy nővér sietett el mellettük. Mindegyikük csendben álldogált, néha-néha felnézve a szoba falán lógó nagy órára. És az megállíthatatlanul csak haladt előre.
Beckett kezét összekulcsolva, fejét a falnak támasztva várta, hogy végre történjen valami. Végre jöjjön egy orvos, egy nővér, vagy akárki, aki megnyugtatja, és azt mondja Richard Castle túl fogja élni. De semmisem történt. Úgy érezte, a sors ezzel akarja büntetni azért, hogy mindeddig nem tett semmit, és nem tisztázta érzéseit Castle-lel. „Istenem könyörgöm ne vedd el tőlem! Castle tarts ki!” – ismételgette folyamatosan ezt a két mondatot, mint valamiféle mantrát. Közben mindannyiszor megjelent Rick kisfiús mosolya és égszínkék szeme.
Felrémlett néhány emlékkép is. Az első találkozásuk első kérdése „Hova parancsolja az aláírást?”. Az, ahogy Castle próbált elhallgatni valamit előle, és ő az orránál vagy fülénél fogva kiszedi belőle az igazságot. És utána az a sértődött, fülét masszírozó kisdiákos arckifejezés... „Nem szabad erre gondolnom” – próbálta megfékezni az emlékeit – „Mert különben nem lesz erőm mindezt végigcsinálni”.
Ismét nyílt a műtő ajtaja. A kis csoport észre sem vette, de az orvos most megállt, levette a fejéről a műtős sapkát és fennhangon megszólalt:
- Miss Rodgers?
Martha és Alexis szinte egyszerre álltak fel, és léptek oda az orvoshoz.
- Hogy van a fiam, doktor úr?
- Túlélte a műtétet, és most ez a legtöbb, amit elmondhatok.
Martha megtántorodott, Alexis tartotta meg, majd elcsukló hangon megkérdezte:
- Mennyi az esélye?
- Sajnos nem mondhatok semmi biztosat – válaszolta a doktor részvéttel a hangjában – Mindenütt zúzódás, számos bordája eltört és belső vérzés is fellépett. De a legnagyobb problémát a fejsérülése jelenti. Elég súlyos volt, nehéz volt elállítani a vérzést, és két alkalommal is összeomlott a műtét során.
- Mindez mit jelent?
- Hogy időbe telik, mire felépül. Jelenleg lélegeztető gépen van, és mesterséges kómában tartjuk, hogy a szervezete megfelelően tudjon regenerálódni. A következő 24 óra kritikus. De bizakodásra adhat okot, hogy fiatal és életerős férfi. Sajnos ennél többet most nem mondhatok.
- Bemehetünk hozzá? – kérdezte összeszedve magát Martha.
- Igen, de csak Ön, és a lánya. És maximum tíz percre.
- Köszönjük doktor úr – válaszolták egyszerre a megnevezettek, és már indultak is az orvos után a kórterembe.
Beckett szívére mázsás súly ereszkedett. „Túlélte a műtétet és most ez a legtöbb, amit elmondhatok” – visszhangzott a fejében. Csak ült magába roskadva, és meg sem hallotta, ahogy Lanie szólongatja.
- Kate… Drágám… Kate…
- Tessék? – jutott el végül a tudatáig, hogy a nevén szólítják.
- Gyere, Javival hazaviszünk.
- Nem, maradok… Maradnom kell…
- Nem, Kate! – jelentette ki Lanie ellentmondást nem tűrő hangon – Itt nem tudsz jelenleg semmit sem tenni. Haza kell menned.
- Itt, kell maradnom. Meg kell várnom, hogy felébredjen. Hát nem érted?! – csak úgy sütött a kétségbeesés Beckett hangjából.
- És azt akarod, hogy így lásson? – váltott taktikát Dr. Parish – Nézz magadra. Tiszta vér a ruhád. Az ő vére. Azt akarod, hogy ezt lássa, amikor felébred?
Kate belátta Lanie-nek igaza van. Így végül beadta a derekát, és hagyta, hogy barátai hazakísérjék.
***
Lanie nyitotta ki Beckett lakásának ajtaját, majd bekísérte barátnőjét a nappaliba.
- Itt is volnánk – aggódva mérte végig Kate-t – Csinálok egy teát, addig te…
- Kérlek, most menj el – szólt hirtelen Beckett.
- Nem várhatod el, hogy ezek után magadra hagyjalak.
- De pontosan ezt várom – majd mivel látta barátnőjét, amint kétségek gyötrik, még hozzá tette – Kérlek. Szükségem van egy kis egyedüllétre.
- Nem csinálsz semmi butaságot? – kérdezte Lanie nem kis aggodalommal a hangjában.
- Nem, nem tervezek semmi őrültséget – és Kate mintha halványan elmosolyodott volna.
Miután Lanie távozott, Kate levette Ryan zakóját. „Istenem, mennyi vér?” – borzadt el saját inge láttán. „Szükségem van egy forró zuhanyra” – azzal már indult is a fürdőbe.
Megengedte a vizet még azzal sem törődve, hogy beállítsa a megfelelő hőmérsékletet. Belenézett a tükörbe, és hátrahőkölt. Szörnyű állapotban volt, és mint aki kísértetet látott, ruhástól lépett a zuhany alá. A zuhanyzó falának támasztotta a hátát, és csak folyatta magára a hideg vizet. A víz megtette a jótékony hatását. Lassan csúszni kezdett a fal mentén, végül összegömbölyödve, az arcát a kezébe temetve hosszú perceken keresztül csak zokogott, kiadva magából mindazt, amit mindezidáig elfojtott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése