Castle: 22. fejezet

    - Richard, drágám, esetleg utána kellene menned! – hallotta valahonnan nagyon messziről Castle az anyja hangját.

      - De hát a bemutatód…!

     - Ugyan már, csak nem lesz annyira rossz, hogy csak egyszer játsszák! – mosolyodott el Martha, majd még hozzátette – Van egy sokkal fontosabb elintéznivalód.

Castle gyors léptekkel indult el Beckett után. Reménykedett benne, hogy még időben utoléri őt, bár volt egy olyan érzése, hogy túl sokáig állt az ajtóban ledermedve. Amikor leért az előcsarnokba, a portás köszönését észre sem véve rontott ki az épületből. Körülnézett. Beckett kocsiját kereste, de nem látta sehol. Egyenesen a portáshoz lépett, és megkérdezte:

- Néhány perccel előttem hagyta el az épületet egy fiatal nő?

- Hosszú haj, barna szem? És a kiállása, mint egy rendőré?

„Elkéstem” – és már nem is foglalkozott a portással. Felrohant a lakásba, magához vette a kocsi kulcsait, és nem törődött Martha és Gina érdeklődő kérdéseivel. Ismét lerohant a lépcsőn, bár közben százszor is elátkozta azt, aki kitalálta őket, mert a műtét óta még nem sikerült visszanyernie a régi állóképességét. A lift eszébe sem jutott, legfőképp mert túl lassúnak találta abban a pillanatban, jelenleg úgy érezte, minden perc számít.

Bevágta magát a kocsiba, és padlógázzal hajtott Beckett lakásához, reménykedve abban, hogy Kate egyből hazahajtott. Idegességében a kormányon dobolt az ujjaival. Próbált a vezetésre összpontosítani, de be-bevillant Kate arca, amint megpillantja Ginát. Először a zavar, utána a felismerés, és végül a csalódottság.

Végre megérkezett Beckett háztömbjéhez, felrohant a lépcsőn – ismét szitkozódott egy sort – majd a nyomozó lakása előtt levegő után kapkodva lefékezett. Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie vagy mondania. Néhány percig csak állt, hallgatta a saját szuszogását. „Mi a fenének siettem eddig, ha most meg itt állok, mint egy idióta” – tette fel magának a kérdést, miközben az ajtó előtt téblábolt. Végül vett egy mély levegőt, és bekopogott.

***

Beckett olyan gyorsan hajtott, amennyire csak tudott. Minél messzebbre akart kerülni attól a háztól. „Minél messzebb, annál jobb” – győzködte magát, bár tudta jól, hogy a lakást ugyan hátrahagyhatja, de a fájdalomtól nem szabadulhat. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és amikor meglátta az arcán végiggördülő könnycseppet, egy mozdulattal letörölte. „Ne légy már ennyire gyerekes! Ezt is túl fogod élni” – dorgálta saját magát.

Egyenesen hazament. Főzött egy újabb adag kávét, kitöltötte magának, és leült a kanapéra. Szerette volna elterelni a gondolatait arról, hogy Gina és Castle újra együtt van, de egyszerűen nem ment.

Kopogtak. Kate lassan felállt, és az ajtóhoz indult. Amikor kinyitotta azt, az első reakciója a döbbenet volt.

- Castle?!

- Szia, Beckett – a férfi még mindig nehezen vette a levegőt.

- Csak nem lefutottad a maratont? – kérdezte a nyomozó, és kissé megrándult a szája, ami akár egy mosolynak is beillett.

- Hát akkor te győztél. Téged utolérni?! Lehetetlenség! De mentségemre legyen mondva, hogy még nem vagyok formában – érezhetően kezdett egyenletesebbé válni a légzése – Öhm, esetleg bejöhetek? Vagy folytassuk itt az ajtóban? Félre ne érts, itt is elég meghitt – mosolyodott el Castle azon a kisfiús módon, amit Beckett is annyira szeretett – de bent esetleg könnyebb lenne.

Beckett megadóan intett Castle-nek, hogy fáradjon beljebb. Egyből a nappaliba mentek, de egyikük sem ült le, hanem inkább megálltak egymással szemben. Néhány percnyi feszült csend következett, amit végül Beckett tört meg.

- Ne haragudj, nem akartam megzavarni Ginával töltött estédet – mondta lesütött szemmel.

- Az igazság az, hogy megmentettél – Kate erre felkapta a fejét – Anyám bemutatójára készültünk éppen. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem teljesen úsztam meg a dolgot.

Újabb hallgatás, újabb feszült csend. Castle-nek kellett egy kis idő, mire leesett, hogy még mindig nem magyarázta meg Gina jelenlétét a lakásában.

- Anyám mindenképp akart egy ismerős kritikust is az előadásra. Hiába magyaráztam neki, hogy Gina szerkesztő, és elsősorban könyvekkel foglalkozik – közben elnézően mosolygott – Gondolom, azt reméli, hogy majd Gina kesztyűskézzel bánik vele. Ha tudná, mekkorát téved.

„Nincsenek együtt!” – Kate lelke ujjongott a hír hallatán, de kifelé továbbra is közömbös maradt. „Valamit mondanom kellene” – viaskodott magával.

Castle nem tudta mit kellene tennie. Úgy érezte, hogy még nincs felkészülve erre a beszélgetésre, pedig az elmúlt egy évben mindenét odaadta volna azért, ha alkalma adódott volna arra, hogy mindent tisztázzon Beckettel. Összeszedte a bátorságát, és csak annyit mondott:

- …is?!

- Tessék?! – zökkent ki a gondolataiból Beckett.

- Szeretlek én is?! – ismételte meg Castle.

- Szóval emlékszel?! – és Kate korábbi ujjongását a felháborodás váltotta fel – De miért…?

Beckett nem fejezte be a kérdést, de Castle pontosan tudta, hogy mit szeretne tudni a nyomozó. „A francba! Hát ez sem úgy megy, mint ahogy elképzeltem” – gondolta Castle.

- Nem tudom miért. Egyszerűen csak… Csak szerettem volna, ha érzed azt, amit én is éreztem egy évvel ezelőtt. És persze némi férfiúi büszkeség – mondta lelkiismeret-furdalással a szemében – Sajnálom.

Hallani lehetett Castle hangjában a megbánást, de Kate túlságosan is dühös volt. Becsapva érezte magát, és nem törődött azzal, hogy két héttel korábban bármit megadott volna ezért az egy mondatért.

- Most menj el, Castle! Látni sem akarlak – mondta Beckett, pedig a szíve teljesen mást diktált. Csak a dac beszélt belőle, és közben elindult kinyitni Castle előtt az ajtót.

- Nem, Kate – Castle megragadta Beckett karját, és magához húzta – Nem fogjuk ezt a játékot játszani – mondta szinte már suttogva.

Olyan közel voltak egymáshoz, mint addig még soha. Kate egész testében reszketett. Biztosan tudta, hogy a férfi pillanatokon belül meg fogja csókolni. Castle mélyen Beckett szemébe nézett, majd lágyan megcsókolta.

- El is felejtettem, hogy milyen jól csókolsz – lehelte szinte hangtalanul Beckett, miután kibontakoztak egymás ölelő karjaiból.

- Akkor ezen gyorsan segítenünk kell – mosolyodott el Castle, miközben kisimított egy rakoncátlan hajszálat Kate arcából, majd ismét megcsókolta.

Kate két órája még csalódott és kiábrándult volt, úgy érezte, hogy az egész világ ellene van.  Most viszont felhőtlenül boldog volt annak a férfinak a karjaiban, akit a világon mindennél jobban szeretett.

- Kávét? – kérdezte fülig érő szájjal.

- Igen, kérek – válaszolta mosolyogva Castle – és közben elmesélhetnéd, hogy mit is találtál abban a csomagmegőrzőben!

Beckett megtorpant, hirtelen érte a kérés. Castle felfigyelt a változásra, és bocsánatkérően nézett a nőre.

- Ugyan már Kate! Nem volt nehéz összerakni a képet. A cetli szobámból, a kulcs pedig a kórházból tűnt el… Szóval?

- Az volt az utolsó darabkája a kirakós játéknak…– Kate nem számított rá, hogy ilyen hamar el kell mesélnie mindent, ami az elmúlt hetekben történt. Mégis mintha minden egyes szóval újabb tehertől szabadult volna meg – …és nem tudom lecsukatni – fejezte be monológját Beckett.

Kate megkönnyebbült. Tudta ugyan, hogy egy csatát elvesztett, de egy másikat megnyert, és rámosolygott az előtte álló férfira. Most ugyan döntetlen az állás, de a háborúnak még nincs vége.

- De egyszer még hibázni fog – tette még hozzá eltökélt hangon – és akkor én ott leszek… Ott leszek – ismételte meg elgondolkodva – és én fogom rátenni a bilincset.

- Én pedig melletted leszek – zökkentette ki merengéséből Beckettet Castle. Majd Kate kérdő tekintetére csak annyit mondott még – Mindig.

-Vége-