Castle: 20. fejezet

- Nem emlékszik semmire! – tört ki Beckett ingerülten, és közben fel-alájárkált a kis szobán.

- És ez bántja magát? – kérdezte a vele szemben ülő férfi nyugodt hangon.

„Naná, hogy bánt” – gondolta Beckett feldúltan, s közben azon töprengett, vajon hogy lehet valaki mindig minden helyzetben ennyire nyugodt. Amióta csak ismerte pszichiáterét, soha egyetlen alkalommal sem látta őt idegesnek, nyugtalannak vagy egyszerűen csak feldúltnak. És ez kiakasztotta, legfőképpen azért, mert benne csak úgy kavarogtak az érzések.

„Különben nem is lennék itt” – tette még hozzá gondolatban, de fennhangon csak annyit mondott:

- Igen.

- És miért? – s közben a pszichiátere összekulcsolta kezeit, és kissé előrébb hajolt ültében.

- Mert… – próbált neki futni Kate.

De mit is mondhatna erre? Hogy azért zavarja a dolog, mert végre erőt vett magán, és bevallotta érzelmeit annak a férfinak, akit a világon a legjobban szeret, de minden erőfeszítése hiábavaló volt, mert Castle semmire sem emlékszik? Vagy, mert attól tart, hogy mégis hallotta, de őt hibáztatja ezért az egészért, és inkább hallgat róla?

- Azért, mert… – fogott bele újra a magyarázatba, de még mindig nem találta a megfelelő szavakat, s közben tanácstalanul huppant le a legközelebbi székbe.

- Mitől fél igazán, Kate? – nézett a férfi páciense szemébe – Attól, hogy nem hallotta magát, és ezért újra beszélnie kell vele az érzéseiről? Vagy attól, hogy esetleg mégis hallotta magát, viszont így nem tudja, hogy akkor hányadán is állnak?

„A vesémbe lát” – sütötte le a szemét Beckett, és zavarában a kezét kezdte fixírozni. Azt már sikerült feldolgoznia, hogy nem tudja rács mögé dugnia az édesanyja gyilkosát. Nem volt tőle boldog, hiszen az egész eddigi élete arra ment rá, hogy elkapja azt az embert, aki az édesanyja halála mögött áll, de belátta, hogy ezt el kell fogadnia. És továbbra is reménykedett benne, hogy Wellington egyszer majd hibázik, és akkor ő ott lesz, és maga fogja a kezére kattintani a bilincset. Tehát ezen már túltette magát. Dehogy Castle-t is elveszítse, az egyszerűen már nem fért bele az életébe.

***

Martha Castle betegágya mellett üldögélt, és egy újságot olvasgatott, miközben fia éppen az ebédjét fogyasztotta.

- Ez a kórházi koszt rosszabb, mint a kollégiumi – fintorodott el Castle – pedig azt hittem, azt nehéz lesz túlszárnyalni.

- Jaj, Richard, ne légy már ennyire válogatós! – dorgálta fiát Martha.

- Még hogy én? Válogatós? – replikázott megbántva Castle – Hiszen a te főztödet is mindig megeszem.

- Szóval így állunk? – azzal Martha eltette az újságját, és indulni készült – Fogod te még visszasírni az én főztömet!

- Ne már Anya, tudod, hogy csak vicceltem! – marasztalta bűnbánó arckifejezéssel Castle, majd hozzátette – Valami nagyon félresikerülhetett a műtétemnél.

- Miért mondod ezt?

- Mert már te vagy a második a héten, aki nem érti a tréfámat. A múltkor Beckett vette minden egyes szavam készpénznek, pedig már ismerhetne annyira, hogy tudja, a felét sem szabad elhinnie annak, amit mondok.

- Ha már Beckettnél tartunk, mi újság van köztetek? – érdeklődött csak úgy mellékesen az anyja.

- Semmi – válaszolta lesütött szemmel a férfi.

- Richard Castle, mit műveltél? – tette csípőre a kezét Martha.

- Miért műveltem volna bármit is? – kérdezett vissza Castle ártatlannak tűnő képpel.

- Ismerem jól ezt a bűnbánó arckifejezést! Csak akkor szoktál így nézni, ha rossz fát tettél a tűzre. Tehát?

- Azt mondta, hogy szeret! – felelte szinte suttogva Rick.

- De hisz ez jó hír! – csapta össze örömében a tenyerét Martha.

- Nem tudja, hogy tudom… – és Castle elmesélt mindent, amire a balesetből emlékezett.

- Richard, drágám – kezdte korholni fiát – tényleg ezt akarod csinálni?

- De hiszen ő is pontosan ugyanezt tette korábban – s mint egy sértődött kisfiú próbálta leplezni, mennyire megsértették az önérzetét.

- Olyanok vagytok, mint az óvodások, akik egymást csépelik ezzel próbálván kifejezni, mennyire kedvelik egymást. Csak amíg a gyerekek megússzák néhány gyorsan gyógyuló kék-zöld folttal, addig ti egy életre megsérülhettek – azzal egy puszit nyomott fia homlokára, és kiment a kórteremből, magára hagyva Castle-t örvényként kavargó gondolataival.