Castle: 4. fejezet

Kate egyedül indult el a boncterembe. Castle-t felhívta a kiadója, miszerint még nem adta le a következő Nikki Heat könyv első 3 fejezetét, ezért egy igen hosszú telefonbeszélgetés volt kilátásban. Castle arcára volt írva, hogy szívesebben tartana Beckettel, ami viszont Beckett szívét töltötte el melegséggel.

- Nos Lanie, mit találtál – lépett mosolyogva a boncterembe.

- Egyből így a közepébe? Inkább mesélj, mi van veled és Castle-lel? Mostanság egyre többet látlak itt nélküle.

- Ő is jött volna, de a kiadójával beszél, hogy meghosszabbítsa a következő könyvének a leadási határidejét – közben az egyik boncasztalhoz lépett, amely tele volt egy halott férfi helyszíni felvételeivel – Hát ez meg kicsoda? – kérdezte meglepetten – Olyan ismerősnek tűnik.

- Ő Christian Folke. Cserbenhagyásos gázolás. Castle kért meg, hogy nézzem át az aktáját, hátha...

De Lanie már nem tudta befejezni a mondatot, mert Kate a név hallatán szó nélkül elviharzott.

***

Beckett dühtől tajtékozva lépett oda 12. őrsbéli asztalánál álló Castle-hez, és a férfi üdvözlését meg sem hallva szegezte neki a kérdést.

- Hogy tehetted?!

- Tessék?… – kérdezett vissza döbbenten Castle.

- Hogy folytathattad az anyám gyilkosságának nyomozását a tudtom és beleegyezésem nélkül! Hiszen pontosan tudod, hogy az ügy mindennél többet jelent számomra.

- Ezt most komolyan kérdezed? – nézett Kate szemébe a férfi, majd Beckett hallgatását beleegyezésnek véve folytatta – Az egész nyomozásba miattam folytál bele. Ha én nem vagyok, akkor nem kezdesz el újra nyomozni édesanyád ügyében, Montgomery nem hal meg, és nem lőnek rád. Ezek után csodálkozol, hogy életben, és önző módon magam mellett szerettelek volna tudni?! – Castle őszinteségét hirtelen harag váltotta fel – De ha már itt tartunk, te sem voltál teljesen őszinte hozzám.

Most Kate-n volt a megdöbbenés sora.

- Ezt meg hogy érted? – hirtelen elfeledkezve mindenről, amit társa fejéhez akart vágni, de a düh jottányit sem csökkent a lelkében.

- Oh hát nem is tudom. Hogy is fogalmaztál? Ja, igen, megvan: „Minden egyes percre emlékszem”. Rémlik? – Castle tudta jól, hogy gúnnyal nem ér el semmit, de nem érdekelte. Az elmúlt hetek elfojtott érzelmei gejzírként törtek elő lelke legmélyéről – Ezt mondtad az egyik gyanúsítottnak a kihallgatáson, amikor ő azzal védekezett, hogy a sokk miatt nem emlékszik a robbanás előtti pillanatokra. Ezek után csoda, hogy dühös vagyok?!

Kate szóhoz sem jutott. „Honnan tudhatja” – futott át az agyán. Megpróbálta rendezni a gondolatait, de Castle minden egyes szava tőrként fúródott a szívébe.

- A lövés utáni pillanatokban én szerelmet vallottam neked. Lehet nem a legjobb időpontot választottam, de elmondtam, hogyan érzek irántad. De te gyáva módon inkább úgy tettél, mintha nem is emlékeznél, minthogy kiállj elém, és azt mond „Kösz Castle, meg minden, de én nem érzek ugyanígy”.

- Castle, én… – próbált védekezni Beckett, de Rick ismét a szavába vágott.

- Nem Kate, elég volt – nem tudta leállítani magát. Most volt itt az ideje, hogy kiadja magából mindazt, ami az elmúlt hetekben emésztette – Elég volt abból, hogy játékszernek tekints, akit hol közel engedsz magadhoz, de sohasem túl közel, hol pedig minél messzebbre taszítasz magadtól.

Beckett alig kapott levegőt. Amikor elképzelte, hogy megbeszéli Castle-lel az érzéseit, nem pont így képzelte a dolgot. „De álljon meg a menet” – gondolta és fellobbant benne a harag egy újabb kis szikrája. „Még neked áll feljebb? Hiszen hazudtál nekem, elhallgattad előlem, hogy nyomozol anyám ügyében” – megint megpróbálkozott, hogy közbevágjon, de az megint csak nem sikerült.

- Tudod, amikor meglőttek téged – folytatta Rick egyszemélyes monológját – hónapokig nem beszéltünk egymással. És akkor megfogadtam, hogy soha többet nem megyek vissza az őrsre. De te megint megjelentél az egyik könyvbemutatómon, és én, mintha mi se történt volna, újra itt találtam magam. És tudod mit kérdezett tőlem akkor Alexis? – látta, hogy Kate megpróbál közbeszólni, de nem hagyta – „Apa, ez tényleg boldoggá tesz?” És tudod mit feleltem rá? „Igen, egyenlőre, igen” De most már pontosan tudom, hogy hiába vártam rád.

- Akkor mit keresel még itt? – vetette oda Beckett dühtől eltorzult arccal.

- Tessék?!

- Azt kérdeztem, hogyha így érzel, akkor még mit keresel itt? – ismételte meg a kérdést Kate.

- Nem tudom. Talán mindennek ellenére még nem adtam fel – válaszolta lecsillapodva Castle – Vártam egy apró jelre, egy mondatra, ami reményt adhatott volna. De mindez végleg szertefoszlott – majd rövid szünet után szomorú, elgyötört tekintettel megkérdezte – Tényleg azt akarod, hogy elmenjek?

- Igen – felelte Beckett, bár kevesebb meggyőződéssel, de még mindig haraggal a szívében, s mint egy sértődött kisgyerek még a végén odaszúrta – Kezdetektől fogva ezt akartam.

- Értem. Hát akkor Isten Veled, Kate.

Beckett megkövülve nézte, ahogy a férfi a lift felé lépdel végérvényesen kisétálva az életéből.