Beckett első reakciója a döbbenet volt. A szobában rendetlen halmokban álltak a papírok, szinte minden négyzetcentiméteren egy-egy papír fecni, tele értelmetlennek tűnő szavakkal, vagy inkább csak betűk összevisszaságával. Óvatosan lépkedett egyre beljebb, nem akarta, hogy bárminek is baja essen. Hirtelen megtorpant. A szoba közepén álló érintőképernyős tábláról az ő képe mosolygott vissza.
„Hát ennyire komolyan vette?!” – gondolta elszorult szívvel, s közben már ment is a táblához. Megérintette a képernyőt, és az érintésére további képek jelentek meg. Ott volt az édesanyja, Montgomary, a másik sáros rendőr, a bérgyilkos, aki megölte az édesanyját, és Christian Folk, az újságíró. Hozzáérintette az ujját a férfi fotójához, mire a korábbi képek eltűntek, és a helyén egyetlen kép jelent meg, Christian Folké, és a fotó mellé Castle a következőt írta.
„Christian Folk, újságíró. Született 1969. június 25-én, meghalt 2000. február 15-én. Cserbenhagyásos gázolás. A tettest sosem kapták el. Nyomozott Johanna Beckett halálának ügyében, és már nagyon közel járt a ’nagy szenzációhoz’. Rejtjeles üzenetet hagyott hátra szépirodalmi művek címével, és egy csomagmegőrző kulcsát => meg kell fejteni, és meglesz a vezér” – és még ott szerepeltek felsorolva az említett művek is.
„Tehát ezért ez a sok fecni” – esett le a tantusz Beckettnek, és kezdte összeszedegetni őket, hogy valami értelmet, összefüggést találjon közöttük. De nem sok sikerrel járt. Kedvszegetten ült le Castle székébe, és karba tette a kezét. Azon járt az esze, hogy Castle mennyi mindent tett érte az elmúlt években. És nemcsak arról volt szó, hogy hányszor mentette meg az életét. „Még mindig nem hiszem el, hogy számolja” – mosolyodott el az emlékre, de közben le sem vette a szemét Christian Folk képéről. Hanem arról, amikor támogatta, átsegítette őt a legnehezebb pillanatain vagy a hallgatásával, vagy éppen ellenkezőleg, a csípős megjegyzéseivel.
„Indulnom kéne” – futott át Kate agyán, és már állt is fel az asztaltól. Siettében levert egy könyvet. Lehajolt, hogy felvegye, de megállt a mozdulat felénél. A könyvön is volt egy fecni, ami ugyancsak a földön landolt. Felvette, és lassan felegyenesedett. A papíroson mindössze ez állt Castle jellegzetes írásával: „Central Terminal 125-ös csomagmegőrző”
„Megfejtette” – s percekig mozdulni sem tudott az elképedéstől. „Hát ezt akarta elmondani. És ezért akarták megölni” – jött ezzel egyidőben a kijózanító felismerés. „De vajon hol lehet a kulcs?” – és már kezdte is felforgatni az íróasztalt. Nem volt sehol. „Talán magával hozta aznap” – már épp indulni akart a kórházba, amikor csörgött a telefon. Nyúlt is a zsebébe, de nem az övé volt. Kereste a hang forrását. Elkezdte nyitogatni a fiókokat, mire a jobboldaliban megtalálta csörgés forrását, és gondolkodás nélkül felvette.
- Igen?! – a vonal másik oldalán hosszú csend következett.
- Beckett nyomozó? – szólt bele a telefonba Smith próbálva meglepettséget színlelni – Nem is reméltem, hogy ilyen hamar sikerül ráakadnia erre a telefonra.
- Ki maga?
- Az nem fontos. A lényeg, hogy én tudom, hogy maga ki – jelentette ki Smith ellentmondást nem tűrő hangon – Beszélnem kell magával. Ma este. 2 óra múlva a 20-dik és a 22-dik utca sarkán lévő parkolóházban. És ha jót akar, egyedül jöjjön – azzal már le is tette a telefont.
***
Beckett épp a kórház folyosóján sietett végig. Már csak másfél órája volt a találkozóig a rejtélyes idegennel, de neki még meg kellett bizonyosodnia, hogy Castle valóban megfejtette-e a kirakós játék összes darabját.
Nem tetszett neki, hogy úgy kell partnernek lennie egy beszélgetésben, hogy nincs semmi a kezében. Bár úgy érezte, hogy a férfi nem jelenthet komoly veszélyt, hiszen Castle-nél nem véletlen volt az a telefon. Mégsem szeretett adu nélkül belemenni egy fontos eszmecserébe, és ez most kiemelten fontos ügy volt. A nővérpultnál lassított.
- Jó estét! – köszönt kifulladva, s közben rápillantott a nővérre. Új volt, még nem látta itt azelőtt.
- Jó estét! Miben segíthetek?
- Az érdekelne, hogy Richard Castle személyes holmija között volt-e egy kis csomagmegőrzőhöz való kulcs?
- Ön a hozzátartozója?
- Rendőr vagyok – azzal felmutatta a jelvényét. Jobbnak látta, ha nem megy bele komolyabban a rokon – nem rokon kapcsolat részletezésébe.
- Értem. Rögtön utánanézek – azzal felállt, és elindult a nővérszoba felé.
Kate percenként nézett az órájára. Még 1 óra 20 perc. 1 óra 19 perc… Már azt hitte, hogy beleőszül a várakozásba, mire a nővér végre visszajött. Dobogó szívvel mérte végig a nőt, s reménykedett. A nővér odalépett hozzá, és átnyújtotta a kezében lévő kis kulcsot. Tehát jól sejtette. Castle vele együtt akarta megnézni a megőrző titkát.
Beckett átvette a ’csomagot’, és már ott sem volt. Már csak egy bő órája maradt arra, hogy megnézze, mi lapul a megőrzőben. Padlógázzal hajtott a pályaudvarig, ott fékcsikorgás közepette megállt és már rohant is a csomagmegőrzőkhöz. Mikor megtalálta, akkor ujjával számolva kezdte el keresni a 125-ös számot. Megtalálta. Kalapáló szívvel lehajolt, elővette a kulcsot, és elfordította a zárban. Az engedett, és Kate kinyitotta a megőrzőt. Egy egész paksaméta volt a szekrény tartalma. Összefogta a papírokat, és a kocsijához indult. Beült, és reszkető kézzel kezdte rakosgatni a papírokat. Egy fotó hátulját pillantotta meg, amin csak annyi állt „A kígyó feje”. „Most végre megtudom” – gondolta, s közben szíve majd kiugrott a helyéről. Lassan megfordította a képet. De amikor megnézte a fotón álldogáló alakot, megdöbbent. „Ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet igaz” – zakatolt a fejében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése