- Hogy… – kezdtek el egyszerre beszélni, mire mindkettejük arcán halvány mosoly jelent meg. Castle egy pillantással jelezte, hogy kezdje nyugodtan Kate.
- Hogy van Alexis?
- A körülményekhez képest jól – válaszolta Rick, és közben a tekintetével Alexist kereste, még csak véletlenül sem akarta ismét szem elől téveszteni – Csak egy kis vágás a kezein… Remélem, hamar fel fogja tudni dolgozni…
Alexis mintha csak meghallotta volna apja szavait, egy mosolyt küldött a rendőrautó mellett álldogáló páros felé.
- És te hogy vagy? – sandított az író a rendőrautónak támaszkodó Beckettre.
- Én annyira sajnálom… – és egy könnycsepp jelent meg a szemében.
- Ugyan mit? – kérdezte a férfi megdöbbenve.
- Miután ruhát váltottam otthon… – fogott bele a magyarázatba szemlesütve a nyomozó – annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem vettem észre, hogy a kocsimat feltörték… És amikor beszálltam, már ott várt… – rövid szünetet tartott, de Castle nem szólt közbe, hagyta, had adja ki magából mindazt, ami történt – Miattam kerültél ilyen helyzetbe… Joggal választottad volna Alexist…
- Először is! – Rick Kate álla alá nyúlt, hogy a szemébe nézhessen – Hál’istennek erre nem került sor. És ebben sok szerepe volt Gatesnek is, mivel nem hagyott minket szétesni – egy hálás mosoly jelent meg az arcán – Másodszor! – komolyodott el újra, és nem hagyta, hogy a nő elfordítsa a fejét – Ha választanom kellett volna, akkor a választással együtt a lelkem egy része is odaveszett volna – az utolsó szót szinte már csak suttogta, miközben arcuk vészesen közel került egymáshoz.
„Ez vajon azt jelenti…” – futott át a nyomozó agyán a kérdés, miközben egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán.
Castle végigsimított Kate arcán letörölve a könnycseppet is, majd megtette, amit már napok óta diktált a szíve. Magához húzta, és megcsókolta. A csók legalább olyan elsöprő volt, mint az első alkalommal, csak most nem a kétségbeesés hajtotta őket, hanem a remény, egy új kezdetre. Kate még szorosabban bújt a férfi védelmező karjaiba, mire Castle felszisszent.
- Ne haragudj – bontakozott ki szabadkozva Beckett a férfi öleléséből – Elfelejtettem a vállad.
- Ugyan már! Ez semmiség – és már húzta is vissza, hogy egy újabb csókot adjon a nőnek.
Kate nem tiltakozott. Mosolyogva lépett ismét közelebb a férfihoz, de most vigyázott, hogy ne érjen annak fájó vállához.
- Óóó – jött a hátuk mögül Ryan és Esposito füttyögése – Ideje volt már – mire a páros úgy rebbent szét, mintha valami csínytevésen kapták volna őket.
- Maguknak nincs valami más dolguk a Kapitányságon – nézett szigorú tekintettel a két nyomozóra Gates – Ha jól emlékszem még meg kell írniuk egy jelentést – mire a két említett leforrázva kullogott el az ellenkező irányban álló autójukhoz.
Castle és Beckett meghökkenve néztek a kapitányra.
- Maguk pedig – nézett a nyomozóra és az íróra jelentőségteljesen – a szabadidejükben azt csinálnak, amit akarnak, de mindezt kint kell hagyniuk, amint átlépik az őrs küszöbét! Megértették?! – „Igen, ez már inkább Gates”, mire mindketten nevetésben törtek ki.
Hirtelen egy hatalmasat dörgött az ég, és a következő pillanatban már óriási cseppekben kezdett el esni az eső, miközben valahol a távolban csak úgy szikrázott az ég a napsütéstől. A páros felnézett az égre, majd az esőcseppekkel nem foglalkozva újra egy csókban forrtak össze. A friss nyári zápor félresöpörte mindkettejük kétségeit, aggályait és félelmeit.
Valahol a felhők között egy szivárvány jelent meg, mintha a világ csak azt üzenné: „Tudom, hogy néha zord és kiábrándító tudok lenni, de vannak pillanatok, amiért érdemes élni”.
- Apa – kiabálta valahonnan messziről Alexis – Teljesen el fogtok ázni…
A páros végre észbe kapott, összekulcsolták a kezüket, és futva indultak el a még mindig a mentőben ücsörgő lányhoz.
***
Kate csuromvizesen riadt fel álmából, és kapkodva szedte a levegőt. Ismét a torkán érezte a fickó késének hideg érintését. Mélyeket lélegzett, így próbálva megnyugtatni magát.
- Rossz álom? – kérdezte egy álmos férfihang.
Beckettnek csak egy bólintásra tellett. Castle a koromsötétben ugyan nem láthatta a fejmozdulatot, de annál inkább érezte, hogy a nő egész testében reszket.
- Gyere… – súgta a nyomozó fülébe, és magához húzta.
Kate a férfi vállára tette a fejét, mire Castle egy csókot nyomott a homlokára, és még szorosabban ölelte magához. Majd ütemesen simogatni kezdte a nő hátát.
Jó néhány perc kellett hozzá mire teljesen megnyugodott, és újra mély álomba merült a férfi mellett, akit mindennél jobban szeretett.
***
- Jó reggelt! – Kate közelebb bújt Castle-hez, a kezét pedig a mellkasán nyugtatta.
- Neked is.
A nyomozó ránézett az órára. Az időt már becézni sem lehetett volna reggelnek, inkább délhez közelített.
- Nem is tudom mikor aludtam ilyen sokáig – nyújtózott – Fel kellene kelnünk...
- Neee! – makacskodott kisfiúsan Rick és magához húzta Kate-et.
- Deee. – nevetett Beckett.
- Nem tudsz elég jó indokot mondani, hogy elengedjelek.
A zárt hálószoba ajtón keresztül is hallani lehetett, hogy valaki becsapja az a bejárati ajtót, aztán valami dübbent, végül pedig megszólalt egy ismerős hang: „Te jó ég!” – Martha hangját hallották. Castle és Beckett felkapták a fejüket és összenéztek.
- Mit is mondtál a jó indokról, Rick? – mosolyodott el a nyomozó.
- Te kulcsot adtál az anyámnak? – ráncolta a homlokát az író.
- Nem én – Kate nevetve rázta a fejét – Aljas módszerrel kicsalta tőlem!
Castle is elmosolyodott, értette az iróniát, így csak a fejét rázta meg, miközben felült az ágyon.
Már több mint három hónapja történt, hogy egy pszichopata elrabolta Alexis-t és Beckett-et. Azóta az író és múzsája együtt vannak, Alexis elment a Columbiára és Martha is elköltözött...igaz csak pár háztömbbel lejjebb. A szomszédék – Susan felépülését követően – elköltöztek, majd nem sokkal később Castle-ék is követték a példájukat. Az új házban Rick nem bízta egyetlen szomszédra sem a pótkulcsot, hanem Kate inkább Martha-nak adta, ha már úgy is ugyanabban az utcában élnek. Vesztükre ezt a nő ki is használja, amivel néha fia idegszálait tépkedi.
- Szia anya! – köszönt morcosan Castle, amikor leért a lépcsőn.
- Richard! Mi a fene történt itt? – nézett körül Martha. Mindent üvegek, tányérok és szétszórt szalvéták borítottak.
- Áthívtam a szomszédokat tegnap. – vakarta meg a fejét Rick. Abba nem gondolt bele tegnap - amikor a hirtelen ötlettel vezérelve áthívta a szomszédokat - hogy ma nekik kell mindent feltakarítani.
- Látod! Nem élünk együtt és te újraéled a kamaszkorod. Még jó, hogy Alexis ezt nem látja!
- Hello, Martha. – sietett le a lépcsőn most már Kate is és gyakorlottan a konyha felé ment.
- Szervusz, kedveském. Hallom jól éreztétek magatokat!
- Oh igen... – Kate először a „felrobbantott” szobán nézett végig, majd fájdalmasan Castle-re pillantott. - ...ki kér még kávét?
- Én – vágta rá rögtön Rick.
Hiába iszogatták a kávét lassan, ráérősen, a rendetlenség nem rakta el önmagát, így Kate kukászsákokat vett elő, Rick pedig talált egy dobozt az üvegeknek. Mindketten azon gondolkodtak, hogy jó volt végre lazítani egy kicsit. Hiába oldották meg a „Vérzőszívű” gyilkos ügyét, az élet nem állt meg New York-ban. Három hónap után ez volt az egyetlen szabad hétvégéjük és ezt ki is használták.
Martha mosogatókesztyűt húzott, majd fejcsóválva nekilátott a mosatlan tányéroknak. Castle és Kate egymásra mosolyogtak, a férfi üvegekkel a kezében odalépett szerelméhez és megcsókolta. A telefon csörgése szakította félbe őket. Kate a kijelzőre pillantott aztán sejtelmesen Castle-re.
- Beckett – szólt bele határozottan – Rendben. Értem... Már is ott vagyunk!
- Vége -
Hamarosan...
5x01 Fiction
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése