Kate azonnal az ajtó felé indult, már a keze a kilincsen volt, amikor meghallotta Castle hangját:
- Semmi kifogásom az öltözéked ellen, de esetleg át kellene öltöznöd…
Beckett fülig vörösödve fordult meg, mire Martha és Alexis csak halkan kuncogott.
- Nem is rossz ötlet – majd tanácstalanul nézett körbe – Öhm… Esetleg van sejtésed arról, hogy a ház melyik részében hagyhattam el a ruháimat? – emelte a tekintetét a férfira, miközben még jobban elpirult – Csak mert nekem fogalmam sincs…
Erre a két nő most már jól hallhatóan kuncogott. Castle egy szigorú pillantással elnémította őket, majd szerelméhez lépett, és egy apró csókot nyomott az ajkára.
- Ne is foglalkozz velük – súgta a nő fülébe – Ami pedig a ruháidat illeti, vettem a bátorságot és bedobtam őket a mosógépbe. Amilyen csuromvizesek voltak… Szóval mindent megtalálsz a szárítóban. Amíg átöltözöl, addig én is gyorsan magamra kapok valamit – és már indult is az emeltre.
Tíz perccel később már a kocsiban ültek, és padlógázzal hajtottak a Kapitánysághoz. Mielőtt még kiszálltak volna, Castle kérdő pillantással nézett Kate-re.
- Ez nem a legjobb pillanat... – értette meg azonnal a kérdést a férfi szemében, aki erre csak bólintott, és megszorította a nő kezét – Köszönöm – mosolygott hálásan, és ő is megszorította az író kezét.
Esposito már a kordont jelző szalag előtt várt rájuk. Végignézett a pároson, és egyből tudta, valami megváltozott. Kérdőn nézett Beckettre, aki csak halványan bólintott. Esposito szélesen elmosolyodott, de még mielőtt gratulálhatott volna az újdonsült párnak, Beckett figyelmeztetően rázta meg a fejét.
- Mi történt? – kérdezte Beckett a társát, nem foglalkozva annak értetlenkedő arckifejezését.
- Nem tudok semmit – rázta meg bosszúsan a fejét Javi – Nem akarnak beengedni…
- Mi az, hogy nem akarnak átengedni? Majd én megoldom!
- Mint te is tudod, felfüggesztettek…
- Tessék?! – Castle nem tudta palástolni meglepettségét.
- Te pedig felmondtál… – folytatta Espo Rick meghökkenését figyelmen kívül hagyva. Bár meglepődött, perceken belül már másodszor – Szóval a helyedben meg sem… – de már csak Beckett hűlt helyének magyarázott.
Kate két lépéssel a kordon mellett termett, és már emelte is fel a szalagot, amikor az ott álldogáló járőr megállásra késztette a mozdulatát.
- Rendőrségi helyszín. Civileknek belépni tilos.
- Phil – szólította a keresztnevén a férfit Kate – Én vagyok az, Beckett nyomozó.
- Sajnálom, Asszonyom – mondta feszengve a járőr. Beckett felvonta a szemét a megszólításra. „Asszonyom?! Ezek szerint már mindenki tud a felmondásomról…” – De Ön is pontosan tudja mi a szabály…
- Engedje át őket – jött hátulról egy szigorú női hang, mire a járőr maga emelte meg a sárga szalagot, és adott utat Beckettéknek.
- Mi történt, Asszonyom?
- A reggel folyamán egy harmincas évei végén járó férfi hozott egy csomagot magának – válaszolta Gates – és negyedórával később felrobbant.
- Megsérült valaki?
- Ami azt illeti igen…
- Ki? – kérdezték egyszerre összeszorult gyomorral.
- Ryan…
- Mi? – tört ki Espo – De hogyan?
- Az előzetes vizsgálatok alapján, egy kis hatósugarú, időzített bombáról van szó, amely ráadásul még fényre is reagált volna – nézett jelentőségteljesen Kate-re a kapitány – Az volt a szerencsénk, hogy senki nem próbálta felbontani…
- De akkor Ryan hogyan…?
- Amikor a bomba robbant, éppen a hatósugarán belül volt.
- És hogy van? – kérdezte feszülten Castle.
- Úton a kórházba… Még semmi biztosat nem lehet tudni…
- Jennyt már értesítették?
- Igen.
- Felhívom, hátha tud már valamit – nyúlt a telefonjáért Javi.
- Asszonyom, szeretném ha… – szólalt meg határozottan Beckett, miután Espo távozott.
- Egy jó okot mondjon, Beckett nyomozó – vágott a szavába Gates, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy a kapitány a felmondása ellenére nyomozónak szólította – hogy miért engedjem, hogy az ügyön dolgozzon!
- Azért mert én voltam a célpont.
- Nem ellenérvet kértem – csattant fel Gates, de közben idegesen túrt a hajába – De mivel éppen most vesztettem el, remélhetőleg csak ideiglenesen, az utolsó nyomozómat is, ezért visszajöhet. És szóljon Espositonak, hogy ő is újra állományban van.
- Köszönöm, Asszonyom…
- Gates kapitány – lépett hozzájuk az egyik tűzoltó – A főparancsnok beszélni akar Önnel.
- Értem – indult el a tűzoltó után, de még visszafordult Beckettékhez – De ezzel nincs lezárva a múltkori ügy. Megértette?
- Igen, Asszonyom.
- És még valami! Mára várom a CIA érkezését. Szóval ne lepődjön meg, ha a nyomozás során társaságot kap. A csapat vezetője pedig Robert Buckley, aki teljes együttműködést kért. Remélem világos voltam?
- Igen, Asszonyom.
- CIA? – kérdezte Castle, miután Gates eltűnt az épületben.
- Erről én sem tudtam – és legalább akkora meglepettség tükröződött az ő arcán, mint az íróén – De azért örülhetsz…
- Miért is?
- Végre összejön a CIA-s elméleted…
***
A kórházban már ott találták Jennyt, aki zokogástól rázkódva omlott Esposito karjaiba.
- Annyira bántotta, hogy felfüggesztettek benneteket – csuklott el a hangja.
- Ssss… Semmi baj – próbálta megnyugtatni őt Javi – Van már valami hír?
- Semmi, az orvosok nem mondanak semmit – majd könnyes szemmel nézett Beckettre – Megtaláljátok azt, aki ezt tette? Ugye?
- Igen, megtaláljuk. És jobb, ha egy percet sem vesztegetünk – ránézett Espositora, és az elszánt tekintetéből tudta, hogy nem fog egy tapodtat sem mozdulni, hiszen a társáról volt szó – Szólsz, ha valamit megtudtok, ugye? – mire a férfi csak bólintott.
***
Castle lakása előtt parkolt le Kate. Egész úton szinte alig beszéltek egymással. Kate fejében csak úgy örvénylettek az elmúlt napok eseményei. És egy kérdés már azóta foglalkoztatta, amióta Castle megmondta, hogy részben ő volt az, aki távol tartotta az anyja nyomozásától.
- Min gondolkodsz ennyire? – kérdezte Castle, miközben kiléptek a liftből.
- Mióta tudod, hogy emlékszem mindenre? – tette fel óvatosan a kérdést Kate.
- Fontos ez? – torpant meg Rick a bejárati ajtó előtt.
- Igen, nekem igen.
Castle rövid szünetet tartott, mielőtt felelt volna.
- A robbantásos ügy óta… Hallottam, amikor a kihallgatóban mondtad.
„Tehát ezért kezdett el olyan furcsán viselkedni” – esett le rögtön a tantusz Beckettnek. De ezzel együtt egy újabb kérdés is megfogalmazódott benne.
- Miért nem szóltál róla?
- Úgy véltem, ha közölni akartad volna velem, akkor már megtetted volna… Úgy gondoltam, hogy egyetlen oka van annak, hogy nem mondtad el az igazat… – sütötte le a szemét a férfi – …hogy te nem érzel ugyanúgy…
Beckett megdöbbent. Számára nyilvánvaló volt az ok. Egyszerűen még nem volt felkészülve egy komoly kapcsolatra. Egy pillanatig sem jutott az eszébe, hogy Rick azt hiheti, hogy ő nem érez semmit. Az elmúlt egy évben már szinte készpénznek vette Castle jelenlétét az életében. A kisfiús mosolyát, a reggeli kávékat, a fantáziadús történeteket… Beckett csak most döbbent rá, hogy milyen közel járt ahhoz, hogy végleg elveszítse a férfit.
Az íróhoz lépett, majd az állát megemelve mélyen a szemébe nézett.
- Annyira sajnálom… – csak ennyire futotta neki.
Nem tudta szavakba önteni az érzéseit, ezzel mindig is gondjai voltak. Így hát a szavak helyett egy csókkal próbált bocsánatot kérni, mire a férfi szorosan magához ölelte.
- Ez már úgysem számít, hiszen most itt vagy mellettem – mosolyodott el az író, miután kibontakoztak egymás karjaiból.
Beléptek a lakásba. Kettőt sem léptek még, amikor telefoncsörgést hallottak valahonnan a dolgozószobából. Castle rohamléptekkel indult el felvenni a telefont.
- Castle.
- Smith.
- Jó, hogy hív – próbálta leplezni a feszültségét az író – Jó hírem van. Beckett úgy döntött, hogy abbahagyja a nyomozást – Kate kérdő tekintetére csak megrázta a fejét.
- Találkoznunk kell…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése