- De mi lesz az anyámmal? És Alexissel?
- Még a kórházban beszéltem velük telefonon – mosolyodott el Kate látva, hogy Castle még ilyen állapotban sem feledkezik meg azokról, akiket szeret – Be akartak jönni a kórházba, de mondtam, hogy jobb lenne, ha nem tennék, hátha az a… – nem találta a szavakat – figyel téged. Így Alexis ma az egyik barátnőjénél alszik, Martha pedig meghosszabbítja a kiruccanását Franknél.
- Az jó – sóhajtott egy mélyet a férfi – kösznöm – akadt össze a nyelve, miközben laposakat pislogott.
Kate rásandított férfira, és csak azért nem szállt vitába vele – hogy mi az ördögöt köszön meg, amikor, ha nem olyan fafejű, akkor ez az egész meg sem történik – mert észrevette, hogy Castle mély álomba merült. Most – az előző rohanáshoz képest – nyugodtan vezetett ügyelve arra, hogy egyetlen buckába se menjen bele, nehogy felébressze vele az egyenletesen szuszogó útitársát.
A lakása előtt óvatosan fékezett, majd megállt. Néhány másodpercig figyelte az alvó férfit, és csak aztán szállt ki. A lehető leghalkabban csukta be az ajtót, bár tisztában volt vele, hogy így is úgy is fel kell keltenie Castle-t. Az anyósüléshez lépett, kinyitotta az ajtót, és próbálta kikapcsolni a biztonsági övet, ami kissé nehezen ment az író kezén lévő kötés miatt. A férfi felszisszent.
- Ne haragudj – nézett rá bocsánatkérően Beckett – Nem így akartalak felébreszteni.
- Megérkeztünk? – kérdezte álomittasan Castle.
- Igen – nyúlt a férfi ép keze alá, majd a lábával berúgta a kocsi ajtaját.
Nagy nehezen felküzdötték magukat a lakásig. Pontosabban Kate küzdött, Castle pedig csak tántorgott. Beckett előhalászta a nadrágzsebéből a lakáskulcsot, kinyitotta az ajtót, és a kanapéra ültette a férfit. Majd maga is lehuppant mellé levegő után kapkodva.
- Mielőtt bevonszollak az ágyra – fújta ki magát a nyomozó – ahol kényelmesebben fekhetsz, jól esne egy kávé – csapott a térdére, és elindult a konyhába.
- Az rám is rám férne – motyogta álomittasan Castle, miközben tekintetével követte a nőt.
- Rajtad most az sem segítene – nevette el magát Kate – Amennyi nyugtatót kaptál…
- Látod! A mosolyod, az egyik olyan dolog, amit annyira szeretek benned… – bóbiskolt el újra az író, így a mondat vége már szinte alig volt hallható.
- Hogy mondtad? – pördült meg Beckett.
- Csak azt mondtam – riadt fel a kérdésre Castle – hogy a mosolyod, az… – de befejezni már nem tudta, mert fejét a kanapé támlájának vetve újra elaludt.
Kate szíve hevesen vert. „Azt mondta, hogy szeret” – kergették egymást a fejében a gondolatok – „Tehát hazudott, amikor azt mondta, hogy továbblépett”. Repesett a boldogságtól, amíg egy kósza gondolat meg nem zavarta „Nem azt mondta, hogy téged szeret, hanem azt, hogy a mosolyodat”. „Kezdetnek ez is megteszi” – derült fel, miközben a férfihoz lépett, és gyengéden végigsimította az arcát.
- Gyere te álomszuszék! Az ágyon mégis csak kényelmesebb lesz.
Ismét a férfi ép válla alá nyúlt, hogy bevezethesse a hálószobába. Lefektette az ágyra úgy, hogy a sérült keze kerüljön kívülre. Az ágy lábához lépett, levette Castle cipőit, de mivel meleg nyárias idő volt, ráadásul még ruhástól is feküdt le, így úgy vélte jobb, ha nem takarja be.
- Na készen is lennénk…
- Köszönöm, Kate… – motyogta halkan Castle, mire a nő elmosolyodott.
Beckett a fürdőbe ment, megmosta a fogát, és mire visszaért, az író már ismét egyenletesen szuszogott. Úgy, ahogy volt, ruhástól zuhant le az ágyra, a férfi mellé, és mielőtt még mély álomba merült volna, leoltotta a szobában az egyetlen fényforrást, az éjjeli szekrényen lévő olvasólámpát.
***
Az utca túloldalán egy oszlopnak támaszkodva egy magányosnak tűnő dohányzó férfi körvonalai rajzolódtak ki. A háztömb egy bizonyos ablakát figyelte, és amikor abban kialudt a fény, szívott egy utolsót a cigarettájából, és miközben kifújta a füstöt, hanyagul elpöckölte a csikket, és rátaposott.
- Ez felettébb érdekes – mosolyodott el, miközben komótosan a közelben parkoló autójához sétált.
Egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejében, ami csak még tovább növelte a jókedvét.
- Indulás – csapta össze a tenyerét örömében, majd beszállt az autóba – Sok tennivaló van még az előkészületeket tekintve – beindította a motort, és miközben lassan elhaladt Beckett háztömbje előtt, még egy utolsó pillantást vetett a korábban figyelt ablakra – Ez lesz a legnehezebb kihívás mindhárom közül.
***
Castle kinyitotta a szemét. Néhány percnek el kellett telnie, mire felfogta hol is van, illetve hogy miért is van ott, ahol. Vett egy mély levegőt, és megérezte a nő hajának illatát. Megmozdította a fejét, és csak ekkor vette észre, hogy Kate szorosan hozzábújva alszik. „Ez meg, hogy történhetett meg” – jött egy kijózanító gondolat – „Ezt nem lenne szabad, hiszen még semmi biztosat nem tudok…”. Újabb mély levegőt vett, és újra beszívta a nő édes illatát, és ez minden kétséget félresöpört. A szív győzött az ész felett, és Castle ahelyett, hogy felkelt volna, inkább még szorosabban húzta magához a szeretett nőt, és újra lehunyta a szemét.
Kate észrevette, amint megmozdult a férfi. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy mit fog tenni. Szinte maga előtt látta, amint az író fejében az előző napi események végigperegnek. Tartott attól, hogy mit fog szólni, ahhoz, hogy végül egymás mellett aludtak el. De amikor megérezte, hogy a férfi még jobban magához húzza, fellélegzett, és mosolyogva simult szorosabban hozzá.
Három órával később ébredt fel Castle ismét, de most már egyedül feküdt az ágyban. Sóhajtott egy mélyet, és azon járt az esze, hogy vajon ezt hogy fogja kimagyarázni. Bár már maga a gondolat is majd megőrjítette, hogy élete legszebb éjszakája után magyarázkodnia kell. De nem tehetett mást, hiszen azok az átkozott vizsgálati eredmények még mindig nem jöttek meg.
Felült az ágyban, és mély levegőt vett, úgy mintha azt mondaná, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. De ekkor megtorpant. Ismét a levegőbe szimatolt, és meglepetten indult el a konyha irányába.
- Hmmm… Mennyei illatok – lépett mosolyogva a konyhába, ahol Kate serénykedett.
- Látod! Tudok én főzni, ha akarok – mosolygott sejtelmesen Kate – Mit kérsz a palacsintádra? Lekvárt? Vagy tejszínhabot?
- Mindkettőt?! – nyelt egy nagyot Castle, és Beckett rosszalló pillantásával nem törődve kapott le a tányérról egy üres palacsintát, és harapott bele – Mesélj! Mióta is vagy ilyen konyhatündér? – még a könnye is kicsordult a forró falattól.
- Annyira azért nem vagyok ám rossz szakács! – válaszolta, miközben egy újabb palacsintát dobott a levegőbe – Tanultam egyet, s mást Anyától. Csak ugye a gyors kaja időtakarékosabb…
- És fele annyira sem egészséges – jött a kioktatás, mire válaszul csak egy lesújtó pillantást kapott.
- Remélem nem bánod, de az éjszakát egy ágyban töltöttük – sandított a férfira – annyira hulla voltam, hogy bezuhantam melléd…
- Nem, egyáltalán nem – nézett komolyan a nő szemébe – Ugyan ki voltam ütve, de talán éppen ezért is élveztem annyira… – későn kapott észbe, hogy elszólta magát.
- Hogy van a vállad? – váltott hirtelen témát Kate, még mielőtt Castle visszaszívhatta volna az előző mondatát. De közben elfordult, hogy elrejtse az arcára szétterülő mosolyt. És hogy célt adjon a mozdulatának, a szekrényhez lépett és kivett egy üveg lekvárt.
- Egyfolytában sajog – fintorodott el Castle – Fogalmam sincs, hogy voltam tegnap képes arra a mutatványra… – közben próbálta ügyetlenül megkenni fél kézzel a palacsintáját. Kate egy ideig figyelte az ügyetlenkedését, mire megunta, és kikapta a kést is és az édességet is a kezéből – Biztos dolgozott az adrenalin.
- Castle, én annyira… – fogott bele a mentegetőzésbe, mire Rick kérdőn tekintett rá.
Kate-nek fogalma sem volt, hogyan mondhatná el, hogyha csak egy kicsit is enged a büszkeségéből, ez az egész elkerülhető lett volna. A telefon csörgése mentette meg. Az asztalhoz lépett, felkapta a telefont.
- Beckett… Igen, értem… Azonnal indulunk – nyomta ki a telefont, és Castle-hez fordult – Gates, azonnal látni akar. Mindkettőnket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése