„Fiam?!” – nézett ismét az eszméletlen férfira, de megint csak egy pillanaton múlt, hogy nem ütközött össze az előtte haladó járművel.
- Az istenit! – szitkozódott hangosan, és dühösen a kormányra csapott. „Erre most még csak gondolnom sem szabad, különben pontosan kettővel többen halnánk meg, mint amennyi feltétlen szükséges.”
A lakása előtt pont volt egy szabad hely, amit éppen el akart foglalni egy sötétkék Ford. Castle még több gázt adott, és fékcsikorgás közepette állt meg, még mielőtt a Ford betolathatott volna a parkolóhelyre. A Ford sofőrje hosszan dudált, majd miközben megfordult, hogy másik helyet keressen, még bemutatott az írónak, akit ebben a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt. Kivágta a kocsi ajtaját, és az utas üléshez sietett.
- Mi történt? – jött hátulról Kate hangja, aki látható megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Castle-nek nem esett semmi baja.
- Meglőtték. És kb. tíz perce elvesztette az eszméletét is. Segítenél? – fordult a nyomozóhoz, miközben már nyúlt is Smith válla alá – Lanie?
- Úton van – ragadta karon ő is az eszméletlen férfit – Ne nézz így rám! Nem könnyű a nap ezen szakában átjutni fél New Yorkon!
Szerencséjükre sikerült úgy felvinni Castle lakásába Smith-t, hogy senkivel – még a portással sem – találkoztak. Alexis már az ajtóban várta őket.
- Hova…?
- Az ebédlőasztalra – előzte meg lánya kérdését Castle, miközben el-elakadt a lélegzete.
Alexis már ott is termett az asztalnál, és a terítő négy sarkát összefogva lekapott mindent róla, majd a kanapéra hajította a csomagot. Némelyik tárgy gyanúsan koccant össze, de ezzel a csapat egyik tagja sem foglalkozott.
Kate és Castle az asztalra fektették Smith-t, majd mindketten kifújták magukat. Alig telt el néhány másodperc, amikor kopogtak. Beckett sietett ajtót nyitni.
- Szia kislány – köszöntötte a kórboncnok a barátnőjét, észre sem véve annak elcsigázott arckifejezését – Meg kell valljam, nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad, hogy itt találkozzunk, de annál jobban örülök nektek…
- Te nem mondtad neki? – kicsit ingerültebbre sikeredett Castle kérdése a kelleténél, de Lanie üres kezeit látva nehezen tudta türtőztetni magát.
- Csak annyit mondtam, hogy sürgősen…
- Mi az? – kapkodta felváltva az író és a nyomozó között a fejét Lanie – Mi történt? – végül megállapodott a tekintete az asztalon fekvő férfin – Ti meg mi az ördögöt műveltetek? És kicsoda ez? – lépett közelebb az asztalhoz, miközben a sebesült Smith-re bökött.
- Ő Smith, és…
- Erre most nincs időnk – vágott közbe idegesen Castle – Meglőtték, és ki kell szedni belőle a golyót, különben…
- Mond, hogy most csak viccelsz velem – jött a felismerés Lanie számára.
- Te vagy az egyetlen, akit hívhattam…
- Leszámítva a 911-et, ugye?!
- Nem hívhattam… Nem engedte…
- És mióta hallgatsz egy félig eszméletlen férfi kéréseire?
- Amióta ő garantálta Kate életét az elmúlt egy évben – válaszolta Castle határozottan, majd a kórboncnok döbbenetét kihasználva megkérdezte – Akkor segítesz, vagy sem?
- Tehetek mást? – jött az ingerült kérdés egy szúrós pillantás kíséretében, majd Alexishez fordult – Alexis, kérlek hozd fel a kocsimból a helyszíneken használatos táskámat – dobta a lánynak a kocsi kulcsait – És siess! Ahogy elnézem, már nem sokáig húzza…
Majd a beteghez lépett, megvizsgálta a pulzusát, és levette az ingét. Kissé nehezen szedte a beteg a levegőt, és ez igencsak nyugtalanította.
- Meg tudod menteni? – kérdezte kétségbeesetten Rick.
- Egy kórházban több esélye lenne…
- Nem ezt kérdeztem!
- Az istenit, mit vársz tőlem? – nézett a dühösen a férfi szemébe – Vélhetően összeesett a tüdeje. Ráadásul tachycard. És ha mindez nem lenne még elég, akkor egy golyó is van a mellkasában, és mivel láthatóan nem vérzik, ezért akár belső vérzése is lehet. Tehát mi is volt a kérdés?
- Én csak… – kezdett visszakozni Castle, de Alexis érkezésére félbe maradt a további mentegetőzés.
- Köszönöm – nyúlt Lanie az Alexis kezében lévő táskáért. Kinyitotta. Kivett belőle egy pár új gumikesztyűt, felhúzta a kezére, majd egy injekciós tűért nyúlt. Láthatóan remegett a keze, ami Castle figyelmét sem került el.
- Lanie?! – próbálkozott az író.
- Igen, Castle?
- Öhmm… Remeg a kezed…
- Nem mondod?! – már kezdett elege lenne Rick aggályoskodásából – Az elmúlt tíz évben egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány élő páciensem volt. Szóval, ha megkérhetlek, ne idegesíts fel még ennél is jobban.
- De…
- Semmi de, Castle – elégelte meg a dolgot Lanie – Kate tűntesd el a szemem elől – majd Beckett kérdő tekintetére csak annyit mondott – Most!
- Nem megyek innen sehova… – tiltakozott az író, de Kate finoman karon ragadta, és a dolgozószobába vezette.
Lanie megvárta, amíg becsukódik az ajtó a páros mögött, és csak azután fordult ismét a sebesült felé.
- Egy bemeneti seb, tehát egy golyó… Összeesett a tüdeje. Ez már biztos… – magyarázta inkább csak magának, semmint a vele szemben álldogáló Alexisnek – Ptx, vagyis inkább részleges légmell… Segíts oldalra fordítani – utasította Lexet, mire a lány egyből mellé lépett.
Együttes erővel sikerült stabil oldalfekvésbe helyezni a férfit úgy, hogy a sérült tüdő került felülre.
- Vedd elő a táskámból a fertőtlenítőt! – mire Alexis a táskába nyúlt, előkapott egy műanyag flakont, és megrázta.
- Üres!
- Mi az, hogy üres? – csattant fel a kórboncnok, majd a homlokára csapott – A múltkori eset óta még nem volt időm feltölteni… Van itthon valami alkohol?
- Persze – válaszolta Lex, és már rohant is bárszekrényhez, és a kezébe kapta az első üveget, ami a keze ügyébe akadt.
- Tessék – nyomta Lanie kezébe az üveget.
- Glenrothes? Ráadásul ’85-ös? – vizsgálgatta elismerően az italt a nő – Nem semmi! – lecsavarta a kupakot, és hirtelen meghúzta. Megtörölte a száját, majd Lex elképedt arcára esett a pillantása – Igazad volt. Kell valami idegnyugtató is – válaszolta a ki nem mondott kérdésre – De hozd inkább apád arcszeszét!
Alexis elrohant, majd pár pillanat múlva már jött is, kezében a márkás arcszesszel. Lanie végiglocsolta a férfi mellkasát és hónalját is – Tartsd erősen! – mire Lexis csak bólintott.
Lanie ismét a kezébe vette az injekciós tűt, kitapogatta a hónalj vonalában az 5. és a 6. bordát, vett egy mély levegőt, és a két bordaív közé szúrta a tűt. A férfi mellkasa olyan hanggal kezdett el süllyedni, mintha egy felfújt lufit lassan elkezdenének ereszteni.
- Csökkentettük a belső nyomást és kiegyenlítettük a külsővel – magyarázott fellélegezve Lexnek.
Lanie ismét megvizsgálta a beteget – Alexis minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte – mire megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a férfi bár pihegve, de egyenletesen lélegzik. Viszont a vérnyomása és a pulzusa alacsony. Ráadásul még láza is volt.
- Fordítsuk ismét a hátára – jött az újabb utasítás – ki kell venni a golyót… És a végén el ne felejtsük emlékeztetni az apádat, hogy ezek után egy igen nagy szívességgel tartozik nekem! Kérek egy szikét!
- Köszönöm – vette át Lextől.
Majd ismét arcszeszért nyúlt és végiglocsolta az eszközt. Kicsit még mindig remegett a keze, de már nem annyira, mint amikor a tűt tartotta. A bemeneti seb mentén szélesebbre nyitotta a sebet. Csak reménykedni tudott benne, hogy egyrészt a golyó nem ért szervet, másrészt pedig nem ment túl mélyre. A nő homlokán sűrűn gyöngyözni kezdtek az izzadságcseppek.
- Törlést!
- Tessék? – kapta fel a fejét Lex.
- A homlokom! – egy szavas kérdés-válaszoknál nem futotta többre az erejéből.
- Ja… – kapott észbe Alexis, és a konyhából hozott egy tiszta törlőrongyot, amivel felitatta a vízcseppeket a kórboncnok homlokáról.
- Mindjárt meglesz… Érzem… – szinte már csuklóig volt a férfi mellkasában – Igen! Megvan – és a következő pillanatban már a kezében tartotta a golyót – Ha jól látom – nézett ismét a sebbe, miután a kivett golyót letette az asztalra – akkor nem ért szervet… Belső vérzés innen úgy látom, hogy nincs… De ez még nem jelent semmit… Alexis! Kérek egy tűt és fonalat a táskából! És mindkettő új legyen!
Lex azonnal a táskához lépett, kivette belőle a kért dolgokat, és Lanie kezébe nyomta. A kórboncnok néhány öltéssel összezárta a sebet. A művelet befejezését követően mélyeket lélegzett.
- Most pedig meg kell emelni egy kissé a mellkasát. Kérlek, hozz egy laposabb párnát – nézett a lányra – Köszönöm… Amíg én megemelem a férfit, addig te csúsztasd be a párnát alá… Remek…
***
A dolgozószobában Castle fel-alájárkált idegességében. Akárhányszor ki akart menni, hogy megnézze, hogy állnak kint a dolgok, Kate megakadályozta.
- Rick! – simított végig a férfi arcán – Értsd meg kérlek, hogy azzal nem segítesz Smith-nek, ha az idegire mész annak a személynek, aki éppen az életéért küzd…
- De nem veszíthetem el… – harapta el a mondat végét Castle.
„Éppen most, amikor végre rátaláltam... Azt mondta, hogy ’fiam!’…„ – amióta beléptek a dolgozószobába, azóta csak ezen járt az esze. Nem tudta eldönteni, hogy mit jelenthetett az a mondat. Vajon tényleg azt, amire gondol? Vajon tényleg ő az apja? Hiszen sok idősebb ember hívja a fiatalabb férfiakat „fiamnak”. „Tudnom kell! Biztosan kell tudnom!”.
- Hogy érted azt, hogy „nem veszíthetem el”? – zökkentette ki a gondolataiból Kate, akit meglepett az előbbi fogalmazási mód.
Castle erre nem tudott mit felelni. Nem tudta, miként mondhatná el, hogy mi is nyomja valójában a lelkét. A nyomozó szemébe nézett. Kérdést látott benne, de közben aggodalmat is, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy mindent elmondjon.
- Azt mondta… – nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. Kate bátorításképp megszorította a kezét – „Sajnálom, fiam”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése