Kate döbbenten figyelte az eseményeket. Túl sok volt ez így egyszerre. Először a bomba, aztán Ryan, és most Smith. És mindennek középpontjában ő állt. Azon járt az esze, hogyha neki túl sok, akkor Castle mit érezhet? Egész életében azt hitte, hogy az apja elhagyta – ami igaz is – és már kezdte feldolgozni, hogy sohasem fogja megtudni, miért. És most a semmiből mégis csak előkerült az apja.
Döngve csapódott be Castle után az ajtó, és Kate rögtön utána akart menni, de Martha a karjánál fogva állította meg, miközben megrázta a fejét. A nyomozó viszont kirántotta a kezét, és nem foglalkozott Marthaval, hiszen pontosan tudta, milyen az, amikor az ember úgy érzi, hogy elárulták. Már az ajtónál járt, amikor megszólalt a telefonja.
- Beckett – vette fel azonnal – Szia Espo. Hogy van Ryan?... Hogyan?...Milyen csoport kell? AB?... Nem, én A pozitív vagyok... – valaki megütögette a vállát. Alexis volt az – De várj, Alexis mondani akar valamit… – és eltartotta a telefont a fülétől.
- Kate! Apa és én AB vércsoportúak vagyunk.
- Espo mondd meg a dokinak, hogy van két ember, aki megfelelő donor – szólt Beckett ismét a telefonba – Azonnal indulunk a kórházba… Hogy bírja Jenny?... Mondd neki, hogy kitartás, mindjárt megyünk mi is… Szia!
- Mi történt? – kérdezte idegesen Lanie.
- Ryan sok vért veszített a műtét során – magyarázta a konyhában álldogáló csapatnak Kate, miközben a telefonjában Castle számát kereste – ráadásul ritka a vércsoportja, és a kórháznak nincsenek tartalékai belőle. Azért hívott Espo, hogy aki tud, az menjen és adjon vért.
- Indulhatunk is… – lépett hozzá tettre készen Lexis.
- Mindjárt, csak felhívom Ricket – emelte a füléhez ismét a készüléket – Azt mondta Esposito, hogy minden cseppre… – valahol a dolgozószobában megszólalt egy telefon.
- Ez apa csengőhangja – közölte a tényt Alexis, bár teljesen fölöslegesen.
- Oh, hogy az a… – nyelte el a mondat végét Kate – Akkor a következőt tesszük – vette a kezébe az irányítást – Lanie, te elviszed Lexet a kórházba, majd visszajössz, és tovább figyeled Smith állapotát – Lanie bólintott és már szedte is össze a cuccát – Martha itthon marad addig, és vigyáz rá…
- De hát mit csináljak vele? – kérdezte riadtan az említett – Nem értek én ehhez…
- Nincs más választásunk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Beckett – Ryannek szüksége van ránk, és minden perc drága – mire Martha csak megadóan bólintott. Lanie és Alexis csak erre a jelre várt, és már indultak is a bejárati ajtó felé – Addig is én megkeresem Ricket… Csak tudnám, hol keressem… – dörzsölte meg nyugtalanul a homlokát.
- Először a játszótéren nézd meg! – szólt szinte elhaló hangon Martha, miközben egy széket húzott az ebédlőasztal mellé, hogy onnan kísérhesse figyelemmel a sérült férfi állapotát.
- Milyen játszótéren?
- Egy éve ugyanarra a játszótérre jár… A pontos helyet soha nem mondta meg. Talán csak azért, hogy végre legyen egy nyugodt helye, ahol nem találom meg… – mélázott el egy pillanatra az asszony.
- Martha?!
- Oh, ne haragudj drágám – kapott észbe Martha – Csak annyit tudok, hogy egyszer a játszótér közelében dedikált…
- Tényleg?! – lepődött meg Kate, de sikerült gyorsan rendeznie a gondolatait – akkor ott kezdem…
- Te tudod, hol van?
- Inkább csak sejtem… A lényeg, hogyha Smith-szel bármi történik, akkor Castle telefonjáról bármelyikünket utol tudod érni – kapta magára a kabátját, miközben a kocsi kulcsaiért nyúlt, és az ajtó felé vette az irányt.
- Kérlek, mondd meg neki, hogy annyira sajnálom… – mondta elcsukló hangon Martha, és egy könnycsepp gördült végig az arcán, amit a nyomozó már nem látott.
***
„Ő az apám?!…” – sietett le a lépcsőn dühösen Castle.
- Jó napot, Mr. Castle – köszönt az előcsarnokban udvariasan a portás.
- Magának lehet, hogy jó… – robogott el a döbbenten álldogáló férfi mellett Rick, és a járda mellett parkoló kocsijához ment. Egyetlen helyet tudott, ahol nyugodtan gondolkodhat…
***
„Vajon tényleg az a játszótér?” – morfondírozott a kormány mögött ülve Kate, hiszen az elmúlt egy évben, ha valami bántotta, vagy egyszerűen csak gondolkodni szeretett volna, akkor mindig arra a játszótérre ment. Valahogy mindig feltöltötte… Vagy egyszerűen csak arra emlékeztette, hogy Castle miként fogadta meg, hogy akkor együtt utánajárnak az anyja ügyének… Hogy lehet, hogy egyszer sem futottak össze?
Megállt a könyvesbolt előtt, ahol alig egy éve a visszautasítástól félve felkereste Castle-t. Akkor jól alakult minden, mondhatni a lehető legjobban, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán, miközben az elmúlt éjszakára gondolt. „Mintha azóta évek teltek volna el…” – gondolta kicsit szorongva, miközben leállította a motort, és kiszállt a kocsiból.
Körülnézett, majd miután meggyőződött, hogy egyik irányból sem jön autó, átkelt az úton. Már a felező vonalnál járt, amikor egy ismerős alakot pillantott meg a játszótér közepén egy hintában üldögélve. Lassan a férfihoz sétált, aki csak akkor vette észre Beckett érkezését, amikor a nő elfoglalta a szomszédos hintát.
- Hogy találtál meg?
- Tippeltem, és bejött – a férfi kérdő tekintetére folytatta – Martha elejtett néhány szót egy játszótérről és egy könyvesboltról, ahol korábban dedikáltál – nézett a férfira mosolyogva – Azt üzeni, hogy sajnálja…
- Na, persze…
- Rick – fogta meg Castle kezét – Biztosan jó oka volt, hogy nem mondta el…
- Még pedig? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában, de közben csak úgy sütött a bánat a tekintetéből.
- Ezt talán tőle kellene megkérdezned…
- Ne haragudj – simított végig Kate kezén Rick, miközben bűnbánóan hajtotta le a fejét – Én csak…
- Csalódott vagy, és ezt teljesen érthető is. De azzal semmire sem mész, ha itt marcangolod magad ahelyett, hogy rákérdeznél Marthanál, vagy Smithnél.
- Igazad van – szállt ki Castle a hintából – A legjobb lesz, ha rögtön utánajárok a dolognak – indult el határozottan a kocsija felé.
- De még mielőtt pontot tennél arra a bizonyos i betűre, be kellene ugranod a kórházba vért adni.
- Ezt meg hogy érted? – torpant meg Castle.
- Kevin sok vért veszített, és…
- Akkor induljunk azonnal – fogta fel azonnal a dolgot az író, és futás közben már szedte is elő a zsebéből a kocsi kulcsait.
Húsz perccel később már a kórház folyosóján siettek végig. Alexis az egyik széken üldögélt és egy üveg vizet szorongatott az egyik kezében, miközben a másikkal a friss kötést szorította a könyökhajlatára. Az arca viszont nem sok jót sejtetett.
- Mi történt? – kérdezte az újonnan érkezett páros kifulladva – Jenny hol van?
- Az orvosok nyugtatót adtak neki – válaszolta feszülten Esposito, aki eddig Lex mellett a fejét a falnak vetve álldogált – Újabb komplikációk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése