5x01 fiction: 5. fejezet

Kate mindenre számított csak erre nem. Teljesen megdöbbent a válasz hallatán, de az első döbbenet után, rögtön kétségei támadtak. 

- Rick, ez még nem jelent semmi biztosat – kezdte Kate – látod milyen állapotban van! 

- Persze, de akkor is, ez... 

- Semmi de! Nem alapozhatod egyetlen mondatra a feltételezést, hogy... – érvelt tovább Kate miközben Alexis lépett be az ajtón – ...ő az apád! – fejezte be a lány hallatára. 

Castle és Beckett egyszerre fordultak Lex felé, akinek éppen szóra nyílt volna a szája, de úgy maradt, ahogy meghallotta annak a mondatnak végét. Legvadabb álmában sem gondolta, hogy a lehetséges nagyapját ápolják az étkezőasztalon. 

- Apa?! – ez az egyetlen szó egyszerre volt kérdés és felszólítás is. 

- Alexis, ez csak feltételezés – vágott közbe Kate, és próbált mindenkit megnyugtatni. 

- Mi a feltételezés oka? – nézett még mindig az apjára. 

- „Fiam”-nak szólított még mielőtt elveszítette az eszméletét. 

Alexis csak szigorúan bólintott, majd hirtelen témát váltott, de látszott a szemén, hogy még mindig ugyanaz a kérdés foglalkoztatja. „Tényleg nagyapám fekszik odakint?” 

- Lanie végzett. Stabilizálta, de még így is kórházban kéne lennie – hadarta a lány, majd kisietett. 

Kate és Rick még összenéztek egyszer, majd a férfi ment ki először. Lanie a véres kötszereket és eszközöket szedte össze a kukába. Kate tekintette az asztalon pihegő férfire esett. A mellkasán tenyérnyi kötés volt leragasztva, még mindig eszméletlen de ez talán szerencse is neki, mert különben hatalmas fájdalmai lennének. 

- Miért nem tér magához? – kérdezte Castle a doktornőt. 

- Sokkot kapott, Castle. Az is kisebb csoda, hogy még él. – magyarázta Lanie, majd odalépett az íróhoz, hogy komolyan letolja, azért amit tett – Hogy hozhattál haza egy mellkason lőtt embert, mondd, elment a józan eszed? – nem kiabált, nehogy meghallják őket, de érezhető volt, hogy nagyon ideges – De mondom tovább... Ha ez a férfi meghal, akkor mindannyian mehetünk a börtönbe. Tudod, lehet te így tervezted a jövőt, DE én nem! 

- Lanie... – kezdte volna Kate, de Dr. Parish egy mozdulattal csendre intette őt és felé fordult. 

- Te sem vagy jobb! Iderángattál minden figyelmeztetés és felszerelés nélkül. Most komolyan, Kate! Orvos vagyok és te vagy a legjobb barátom... neked kéne legjobban tudnod, hogy lehet, nem foglalkozom rutinszerűen élő emberekkel, de felesküdtem az istenért! Ugyanúgy felesküdtem én is az élet védelmére...és mit tettem az imént? Elláttam egy embert, egy asztalon - az asztal felé intett - minden szakszerű eszköz nélkül, sőt fájdalomcsillapítás nélkül egy legkevésbé sem steril helyen! – mire befejezte Lanie szemei szikrákat szórtak. Hiába mentette meg Smith-t az adrenalin hevében, végül egy szusszanásnyi idő után tudatosult benne is, hogy mibe is keveredtek. 

Mindenki hallgatott. Csak az asztalon fekvő férfi egyenletes szuszogását lehetett hallani. Beckett nem tudott barátnője szemébe nézni, elkapva tekintetét Alexis-re nézett, de így sem volt jobb a helyzet. Sejtenivaló volt, hogy a fiatal lány is azon az állásponton van, amin Lanie. 

Castle csak a padlót fixírozta és a kezével a tarkóját dörzsölgette. Igazából mindenki tisztában volt vele, hogy a doktornőnek van igaza mégsem hallgattak rá. 

- Lehet, hogy ő az apám, Lanie. 

Lanie-nek nem is volt ideje meglepődni mivel Alexis dühösen megrázta a fejét, majd határozott léptekkel elindult a kuka felé, lehajolt és a legfelül lévő – mással nem szennyezett – vattát kivette. Visszament a kővé dermedt szoborcsoporthoz, majd az apjára nézett. 

- Tessék – nyújtotta neki vattát – Tudni akarom, hogy ki fekszik ott, és hogy kiért teszünk kockára mindent. Meg tudod csináltatni, igaz? DNS tesztet! 

Kate feszülten figyelte az eseményeket. Amikor Lanie-re nézett, csak dühös pillantást kapott válaszul. Kezdte magát nagyon kiszolgáltatottnak érezni. Az egész ügy már teljesen másba csapott át, mint ahonnan indult. Hiszen Johanna Beckett meggyilkolásával indult az egész, aztán sózták a nyakába Castle-t, aki megbolygatta az egészet az újonnan kiderített információkkal. Azóta meghalt Montgomery kapitány, meglőtték Beckett nyomozót, leomlott a fal közte és a krimi író között és mindennek tetejébe most - amikor a legaljasabb gyilkosok kergetik a nőt – beüt a gigszer a Castle családba is. „Ettől Castle sem tudna rosszabbat írni...ebből még az ő könyvében sincs jó megoldás...” – dörzsölte meg az arcát Kate. 

- Készíttesd el, Rick! – helyeselt a nyomozó – Biztos van egy ismerősöd, aki fű alatt megcsinálja, nem? 

Rick tétovázva de elvette a véres vattadarabot – amihez közben Lanie adott egy tiszta papírtasakot – és sóhajtva bólintott. Ő korán sem volt biztos abban, hogy meg akarja-e tudni az igazat. Még nem érezte felkészültnek magát, hogy szembenézzen az apjával, aki soha nem volt jelen az életében. De ez már nem csak róla szólt, hanem a körülötte lévőkről is. „Ha kiderül, legalább valamelyest tudok Kate ügyére koncentrálni, és nem ezen rágódom...vagy...Nem! Most nem vonhatja el semmi a figyelmünket, hiszen meg akarják őt ölni...meg akarják őket ölni...” – ezen gondolat közben Castle az asztalon fekvő férfire aztán a mellette álló nőre nézett, majd vissza. 

Az ajtó felől kulcszörgésre lettek figyelmesek. A nagy sürgésforgás és kétségbeesés közepette megfeledkeztek valakiről... 

- Oh szép napot mindenkinek! – lépett be az ajtón Martha. 

Az összegyűlt csapat egymásra nézett, majd újonnan érkező nőre. 

- Dr. Parish, maga itt? Micsoda kellemes meglepetés... – Martha közelebb lépkedett hozzájuk, majd amikor látta, hogy még mindig komoly arcot vág mindenki, ő is elkomolyodott. Lassan oldalra nézett és ekkor pillantotta meg a sebesült férfit. A nő szó szerint elfehéredett, a kezében lévő papírtáskákat pedig elejtette, amikor eljutott a tudatáig a felismerés, hogy kit is lát valójában. 

- Alexander? – kapott a szájához de a szemei már könnybe lábadtak. 

Castle erre a megmozdulásra elkapta a tekintetét anyjáról és inkább félre nézett és bámult a semmibe. Nem kell ettől több bizonyíték, hogy kiderüljön az igazság. Kate meg akarta fogni a férfi kezét, biztosítékul, hogy mellette áll, de Rick idegesen elrántotta azt és a szemeteshez robogott. Egy hirtelen mozdulattal belevágta az előbbi fehér csomagocskát. 

- Azt hiszem erre már nincs szükség – Szavaiból sütött a düh, csalódottság és tanácstalanság egyszerre. Semmivel nincsenek jobb helyzetben, mint egy órával ezelőtt. 

- Richard, mi... – hebegett Martha – ...mi történt? Hogyan... 

Alexis arcán legördült egy könnycsepp, mire Kate együtt érzőn megszorította a vállát. 

- Miattam... – szólalt meg végül a nyomozó – ...ha nem nyomozok tovább anyám ügyében, mindez nem történik meg... hiszen engem védett majd egy éven át... miattam tette kockára az életét.
Castle nem volt képes tovább hallgatni ezt a társalgást. Minden szó nélkül szinte kirohant – közben még Martha elhaló hangon megszólította, de nem törődött vele – majd becsapta maga után az ajtót.