Castle ökölbe szorított kézzel állt Beckett asztala mellett. Dühösen meredt maga elé, amit Ryan és Espo csak megdöbbenve figyeltek.
- Castle! Maga mi a fenét művel? – lépett ki Gates az irodájából.
- Haver, mi történt? – Esposito a földön heverő mobilra bökött. Castle arca olyan nyers dühöt tükrözött, mintha rögtön puszta kézzel meg tudna fojtani valakit.
- Beckett és Alexis... – kezdte, de ki kellett fújnia magát, hogy folytatni tudja – ...nála van.
- Hogy mi?! – Gates kezéből kicsúszott az iroda ajtajának a kilincse. Közelebb lépett a nyomozókhoz. – Mit mondott magának pontosan? – kérdezte.
- Azt mondta...azt mondta, hogy választanom kell köztük. – Rick nyelt egyet. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez történik. – Két órám van és újra hívni fog.
- Kitalálunk valamit. – szólalt meg feszülten most már Esposito is – Nem hagyjuk, hogy valamelyiküknek is... – de elharapta a mondat végét.
- Be tudták mérni? – vágott közbe Gates.
- Nem, Asszonyom. – rázta meg a fejét Ryan nyomozó. – Túl hamar megszakadt.
Castle még mindig ugyanott állt kővé dermedve. Legszívesebben ordított volna dühében. „Hogyan választhatnék közülük?” – marcangolta magát. „A kislányom...és életem szerelme...! Esküszöm, ha ez a fickó egyszer a kezeim közé kerül. Megölöm!” Annyira elgondolkodott, hogy nem hallott semmi mást.
- ...Castle! – szólította meg már harmadjára Gates, mire végre Rick felfigyelt – Van ötlete, hogy hová vihette őket? Nem mondott valamit a legutóbbi találkozásnál? Nem hallott semmit a háttérből? Bármi...
Az író megrázta a fejét.
- Eddig minden áldozatot a lakásában hagyott... – megdörzsölte az arcát – ...kivéve, amikor nálam járt.
- Nem valószínű, hogy Beckett vagy Castle lakásában lennének, de kiküldhetünk pár embert, hátha találnak valamit, amiből kiindulhatunk. – magyarázta Esposito.
- Rendben. – bólintott szigorúan a kapitány.
***
- Két óra a világ, kicsikém! – a férfi a székhez kötözött lány mögött járkált – Apád vajon téged választ? Mit gondolsz? – hajolt a válla felé.
- Azt, hogy maga már halott ember. – Alexis hangjából sütött a gyűlölet.
- Meglehet...de valakit akkor is magammal viszek. – A férfi a korábbi feldobottságból hirtelen komolyabbra váltott – Tudod is te, hogy milyen, ha hatalmad van az idő felett és milyen isteni érzés, ha ezzel az idővel életek felett dönthetsz.
- Maga nem isten, csak egy magányos és gyenge jellemű ember. – vetette oda Lex. A férfi a hajába markolt, hátrarántotta a fejét és a szeme elé tartotta a hatalmas kést, amit a konyhában talált.
- Ha nem melletted dönt...ez a szép darab... – megforgatta a kést a kezében - ...a gyomrodban végzi, és az lesz az utolsó gondolatod ebben a mocskos földi létben, hogy a saját apád ítélt halálra. – hirtelen engedte el a lány haját, ami ettől előre bukott.
- Most itt hagylak, drágaságom. Aztán ha nyílik az ajtó – bökött a bejárati ajtóra, aztán ellenőrizte, hogy elég szorosak-e a csomók a lány kezén és lábain – vagy apád jön érted...vagy én. – és végül beragasztotta a száját.
Alexis szemében összegyűltek a könnycseppek. Kifelé nem mutathatta, hogy mennyire kétségbe van esve, így csak magában könyörgött: „Találj meg, apa! Nagyon szeretlek!”
***
Kate egy hideg, elhagyatott épületben ült a földön. Kezeit egy falba rögzített radiátorhoz bilincselték, lábait pedig összekötötték. Már annyit kiabált segítségért, hogy berekedt, de senki az égvilágon nem hallotta meg őt. Fázott és már mindene sajgott, viszont csak Castle-re és Alexis-re tudott gondolni. Próbálta kitalálni, hogyan szabadulhatna ki, hogyha támadója visszajön, akkor meglepetésszerűen tudjon rá lecsapni. Biztos volt benne, hogy Rick a lányát választja. „Alexis-t kell választania!” – erősítette magában a gondolatot. „...de bárcsak megmondtam volna neki, hogyan érzek...bárcsak újra megcsókolhattam volna...” Ezekből a gondolatokból eszmélve kezdte el rángatni a radiátorcsövet, de az alig mozdult meg a falban.
***
2 óra múlva...
- Ez biztos, hogy beválik? – kérdezte bizonytalanul Rick. – Ígérd meg, hogy ez beválik!
- Beválik. – bólintott Esposito, habár nem volt száz százalékig biztos, de ezt nem mondhatta most – egy ilyen idegtépő pillanatban – Castle-nek.
- Rendben. – bólintott – Akkor ezt tesszük!
Mintha csak érezte volna, a telefon ebben a pillanatban megcsörrent. A három férfi összenézett, Gates kilépett a nyitott irodájának ajtaján. Castle lassan felállt Ryan-ék asztalától és a telefonhoz sétált, majd egy lassú mozdulattal felemelte.
- Castle.
- Azt hittem, már fel sem veszi, Mr. Castle. – szólt bele ugyanaz a kellemetlen férfihang, ami két órája.
- Mit érnék azzal?
- Látja, maga nem is olyan hülye! Nos, sikerült választania? – sürgette az írót.
- Igen.
- Nagyszerű! – nevetett fel gúnyosan a vonal másik végén – Ki nyert? Mondja gyorsan, mert akkor indulnom kell a vesztes félhez.
Castle felnézett az éppen készülődő, golyóálló mellényes nyomozókra. Esposito határozottan bólintott az író felé, aki erre vett egy hatalmas levegőt, válaszul ő is biccentett, majd kimondta a nevet:
- Kate. – szinte nyomta a mellkasát a kijelentés, de erőt vett magán. – Beckett nyomozót választom.
- Őszintén mondom, Mr. Castle. Meglepett. De, ám legyen! Hőn áhított szerelme a régi rádióállomás épületében van, a második emeleten. – a férfi tartott egy kis hatásszünetet – Öt perc múlva újra hívom. – és ezzel kinyomta.
- Régi rádióállomás, második emelet! – szólt oda a feszülten figyelő Ryan-nek és Esposito-nak, akik a mondat második felére már a liftnél jártak.
Gates tűnt fel szintén golyóálló mellényben és Sheldon embereinek magyarázott. Mikor Castle-hez értek, a kapitány egy mellényt nyújtott neki. Nem a megszokott „Író” felirattal volt ellátva, hanem most először egy „Rendőrség” feliratút kapott. Rick szíve a torkában dobogott. Felváltva gondolt a két szeretett nőre.
Megcsörrent a telefon, és Castle egy csörgés után felkapta.
- Adom a lányát, Mr. Castle, hogy elbúcsúzhasson tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése