Beckett és Castle kilépett a Kapitányságról a fülledt nyári délutánba. A nyomozó felnézett az égre. Sötét gomolyfelhők takarták el a napot. Érezhetően közeledett az eső, meghozva a hűvös levegőt, amit mindannyian annyira vártak már.
Néhány perccel korábban Beckett kiadta Ryannek és Esponak a feladatot, hogy járjanak utána a legújabb nyomnak, mely szerint talán valamelyik telefontársaság lehet a két gyilkosság és a gyilkossági kísérlet közötti
kapocs. Nagyon sokat várt ettől, bár ezt Castle-nek soha nem vallotta volna be. De ha igaz a feltevés, akkor meg lehet a várva-várt áttörés.
- Egy ital Old Hauntban? – kérdezte a nyomozó a mellette lépkedő férfitól.
- Nem, köszönöm – jött a cseppet sem megnyugtató válasz – Inkább haza mennék. Elvinnél, ha megkérlek?
- Hogyne – komorult el ismét a Beckett, de nem feszegette tovább a dolgot.
A délutáni csúcsforgalom kellős közepén sikerült elindulniuk, így lassan haladtak. Beckett soha nem bánta ezeket a várakozásokat, hiszen társa mindig elszórakoztatta, de most csak csendben bámult ki az ablakon. Kate idegesen dobolt a kormányon, de még ez sem zökkentette ki a merengéséből a mellette ülő férfit.
Castle fejében a délelőtti beszélgetés járt. „Még nem tudtunk megbizonyosodni arról, hogy jóindulatú, vagy rosszindulatú”. Nem tudta kiverni a fejéből a semmi jót nem ígérő együtt érző tekintetet. „A doki már biztosan tud valamit, csak nekem nem meri elmondani”.
Kopogni kezdett az eső, és a távolban valahol egy villám cikázott át az égen. Beckett lejjebb engedte az ablakot, és élvezettel szívta be a friss esőillatot. Újabb villám világította meg a zord felhőket, amit hangos mennydörgés követett. Castle még csak meg sem rezzent. „Egyre távolodik… tőlem” – gondolta a nő, miközben leállította a motort az író háza előtt.
- Köszönöm – szállt ki a férfi a kocsiból a szakadó esővel nem is törődve.
„Most van itt az idő” – gondolta eltökélten Beckett, bár fogalma sem volt, hogy miként kezdjen bele mondanivalójába.
- Castle! – szállt ki az autóból a nyomozó is.
- Igen? – fordult vissza a férfi kérdő tekintettel.
- Én… – lépett az íróhoz Kate – Én emlékszem mindenre, ami a lövés pillanatában történt – szinte egy szuszra mondta végig a mondatot, és közben lesütötte a szemét, mert nem akarta látni a férfi szemében a hazugság miatti csalódást.
- Értem – próbált közömbös maradni Castle, de legszívesebben ordított volna dühében.
Miért most? Miért nem tudta hamarabb elmondani? Vagy miért nem tudott még két hétig hallgatni róla? Hiszen az a néhány hét már igazán nem számított volna. Úgy érezte, hogy a sors kegyetlen játékot űz vele.
- Ennyi? Értem? – Kate mindenre számított, de erre a válaszra nem.
- Mit vársz? Mit mondjak?
- Nem tudom – vallotta be őszintén Kate – Talán arra számítottam, hogy megismétled a korábbi vallomást – szinte már csak suttogta a szavakat, de továbbra sem mert a férfi szemébe nézni.
- Az már egy éve volt – Castle-nek kényszeríteni kellett magát, hogy ki tudja mondani a szavakat.
„Nem, az nem lehet” - gondolta kétségbeesetten Kate. Hiszen az a sok apró jel. Az a sok ki nem mondott érzés. Nem lehet, hogy csak beképzelte magának?! Dühös volt. Dühös volt a Castle-re, de legfőképp magára, hogy eddig várt. Végre felnézett a férfira, és már épp el kezdett volna vele kiabálni, amikor a szemébe nézve meglátta a reményvesztettséget.
Gondolkodás nélkül cselekedett. Magához húzta a férfit, és megcsókolta. Először dühösen, erőből csókolt, de ahogy megérezte a férfi ellenállásának megszűnését, úgy vált a csók is egyre lágyabbá. Kate egész testében reszketett, de ennek nem az eső volt az oka. A csók elsöprő erejű volt, és percekig álltak ott a járda peremén egymásba kapaszkodva, miközben az esőcseppek csakúgy záporoztak rájuk. A körülöttük lévő világ megszűnt létezni.
A csók után még mindig ölelték egymást, attól félvén, ha elengedik a másikat, akkor eltűnik a pillanat, mintha soha meg sem történt volna.
Castle végigsimította Kate arcát. Ha tehette volna, örökre a karjaiba zárja, de pontosan tudta, hogy a kétség, ami őt magát is gyötri, amióta kilépett az orvosi szobából, tönkretenné mindkettejüket. „Nem mondhatom meg, hogy szeretlek” – gondolta elszoruló szívvel. Végre leomlott a fal Kate körül, és Castle tudta, ha most közel enged magához valakit, akit megint elveszít, azt nem fogja túlélni. És azt nem viselné el. És bármennyire is vágyott a nő megnyugtató közelségére, és a mindent elfeledtető csókjaira, tudta jól, hogy nem lehet önző, és nem teheti ki mindennek a szeretett nőt. Így kibontakozott Kate karjaiból.
- Én már továbbléptem – jött a könnyednek szánt felelet, de közben az esőcseppek között egy könnycsepp is végiggördült a férfi arcán.
Beckett megkövülten figyelte, amint a férfi besétált az ajtón. „Lanienek igaza volt. Túl sokáig vártam” – törölt ki a szeméből egy könnycseppet. De nem, az nem lehet, hiszen az iménti csók mindent elsöprő volt, és érezte, biztosan érezte, hogy a férfi legalább annyira akarta, mint ő maga. Akkor?
Az eső megállás nélkül esett, és bár meghozta a sokak által annyira várt enyhülést, Kate számára mást is hozott: gyötrő kétségeket.
- Egy ital Old Hauntban? – kérdezte a nyomozó a mellette lépkedő férfitól.
- Nem, köszönöm – jött a cseppet sem megnyugtató válasz – Inkább haza mennék. Elvinnél, ha megkérlek?
- Hogyne – komorult el ismét a Beckett, de nem feszegette tovább a dolgot.
A délutáni csúcsforgalom kellős közepén sikerült elindulniuk, így lassan haladtak. Beckett soha nem bánta ezeket a várakozásokat, hiszen társa mindig elszórakoztatta, de most csak csendben bámult ki az ablakon. Kate idegesen dobolt a kormányon, de még ez sem zökkentette ki a merengéséből a mellette ülő férfit.
Castle fejében a délelőtti beszélgetés járt. „Még nem tudtunk megbizonyosodni arról, hogy jóindulatú, vagy rosszindulatú”. Nem tudta kiverni a fejéből a semmi jót nem ígérő együtt érző tekintetet. „A doki már biztosan tud valamit, csak nekem nem meri elmondani”.
Kopogni kezdett az eső, és a távolban valahol egy villám cikázott át az égen. Beckett lejjebb engedte az ablakot, és élvezettel szívta be a friss esőillatot. Újabb villám világította meg a zord felhőket, amit hangos mennydörgés követett. Castle még csak meg sem rezzent. „Egyre távolodik… tőlem” – gondolta a nő, miközben leállította a motort az író háza előtt.
- Köszönöm – szállt ki a férfi a kocsiból a szakadó esővel nem is törődve.
„Most van itt az idő” – gondolta eltökélten Beckett, bár fogalma sem volt, hogy miként kezdjen bele mondanivalójába.
- Castle! – szállt ki az autóból a nyomozó is.
- Igen? – fordult vissza a férfi kérdő tekintettel.
- Én… – lépett az íróhoz Kate – Én emlékszem mindenre, ami a lövés pillanatában történt – szinte egy szuszra mondta végig a mondatot, és közben lesütötte a szemét, mert nem akarta látni a férfi szemében a hazugság miatti csalódást.
- Értem – próbált közömbös maradni Castle, de legszívesebben ordított volna dühében.
Miért most? Miért nem tudta hamarabb elmondani? Vagy miért nem tudott még két hétig hallgatni róla? Hiszen az a néhány hét már igazán nem számított volna. Úgy érezte, hogy a sors kegyetlen játékot űz vele.
- Ennyi? Értem? – Kate mindenre számított, de erre a válaszra nem.
- Mit vársz? Mit mondjak?
- Nem tudom – vallotta be őszintén Kate – Talán arra számítottam, hogy megismétled a korábbi vallomást – szinte már csak suttogta a szavakat, de továbbra sem mert a férfi szemébe nézni.
- Az már egy éve volt – Castle-nek kényszeríteni kellett magát, hogy ki tudja mondani a szavakat.
„Nem, az nem lehet” - gondolta kétségbeesetten Kate. Hiszen az a sok apró jel. Az a sok ki nem mondott érzés. Nem lehet, hogy csak beképzelte magának?! Dühös volt. Dühös volt a Castle-re, de legfőképp magára, hogy eddig várt. Végre felnézett a férfira, és már épp el kezdett volna vele kiabálni, amikor a szemébe nézve meglátta a reményvesztettséget.
Gondolkodás nélkül cselekedett. Magához húzta a férfit, és megcsókolta. Először dühösen, erőből csókolt, de ahogy megérezte a férfi ellenállásának megszűnését, úgy vált a csók is egyre lágyabbá. Kate egész testében reszketett, de ennek nem az eső volt az oka. A csók elsöprő erejű volt, és percekig álltak ott a járda peremén egymásba kapaszkodva, miközben az esőcseppek csakúgy záporoztak rájuk. A körülöttük lévő világ megszűnt létezni.
A csók után még mindig ölelték egymást, attól félvén, ha elengedik a másikat, akkor eltűnik a pillanat, mintha soha meg sem történt volna.
Castle végigsimította Kate arcát. Ha tehette volna, örökre a karjaiba zárja, de pontosan tudta, hogy a kétség, ami őt magát is gyötri, amióta kilépett az orvosi szobából, tönkretenné mindkettejüket. „Nem mondhatom meg, hogy szeretlek” – gondolta elszoruló szívvel. Végre leomlott a fal Kate körül, és Castle tudta, ha most közel enged magához valakit, akit megint elveszít, azt nem fogja túlélni. És azt nem viselné el. És bármennyire is vágyott a nő megnyugtató közelségére, és a mindent elfeledtető csókjaira, tudta jól, hogy nem lehet önző, és nem teheti ki mindennek a szeretett nőt. Így kibontakozott Kate karjaiból.
- Én már továbbléptem – jött a könnyednek szánt felelet, de közben az esőcseppek között egy könnycsepp is végiggördült a férfi arcán.
Beckett megkövülten figyelte, amint a férfi besétált az ajtón. „Lanienek igaza volt. Túl sokáig vártam” – törölt ki a szeméből egy könnycseppet. De nem, az nem lehet, hiszen az iménti csók mindent elsöprő volt, és érezte, biztosan érezte, hogy a férfi legalább annyira akarta, mint ő maga. Akkor?
Az eső megállás nélkül esett, és bár meghozta a sokak által annyira várt enyhülést, Kate számára mást is hozott: gyötrő kétségeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése