BloodyHeart-Killer: 4. fejezet

- Castle, mit akar ez jelenteni? 
- Ne haragudj, Beckett, de most mennem kell – válaszolta Rick, de továbbra sem nézett a nő szemébe. 
Castle belépett az orvos szobájába, hátra se pillantva behúzta az ajtót, így nem is láthatta társa arcán a döbbenetet. Szorongva ült le a doki íróasztalával szemben. Idegességében a kezét tördelte, majd néhány másodperc után rájött, hogy nem tudja a végtelenségig halogatni a dolgot, így az orvosra emelte a tekintetét.
- A jó hírrel vagy a rossz hírrel kezdjem? – kérdezte a doktor. 
- Van mindkettő? – kérdezett vissza Castle, bár fogalma sem volt, hogy ilyenkor hogyan kellene reagálnia – Essünk túl a nehezén. 
- Nos, a vizsgálatokból kiderült, hogy valóban van valami a tüdején, pontosabban egy csomó – az orvos látta, amint paciense magába roskad – De a jó hír – próbálta pozitív szemszögből láttatni a dolgokat – hogy nincs áttét. 
Castle fellélegzett. Ez tényleg jó hír. De amikor az orvosára nézett, már látta, hogy ezzel még nincs vége. 
- Sajnos azonban nem tudjuk, hogy a csomó jóindulatú vagy rosszindulatú. Ezért szükség van még egy szövettanra is. 
- Értem – válaszolta Rick szinte már közömbösen – Mikor? 
- A héten be vagyok táblázva – lapozgatta a doki az asztalon álló naptárját – de ha Önnek megfelel, akkor a jövő hét elején, hétfőn vagy kedden beiktathatjuk a vizsgálatot? 
- Legyen hétfő – Castle minél hamarabb túl akart esni rajta, majd megkérdezte a legfontosabbat – Mikor lesz eredmény? 
- A vizsgálat bonyolultságát tekintve legalább két hét. 
„Még két hét kétségek között?!” – Castle-nek fogalma sem volt, hogyan fogja ezt az időszakot átvészelni. Kezet fogott az orvossal, és gondolataiból merülve hagyta el a szobát, de alig tett néhány lépést, amikor ismét a nevét hallotta. 
- Castle! Mi ez az egész? – vonta kérdőre Beckett.
- Beckett, kérlek most ne… – Castle-nek nem volt sem kedve, sem lelkiereje ehhez a beszélgetéshez, így a nyomozó tiltakozását figyelmen kívül hagyva indult el a kijárat felé. Beckett viszont nem hagyta annyiban. Megragadta a férfi a kezét. 

- Nekem mindent elmondhatsz, ugye tudod? – kérdezte lágyan – Hiszen társak vagyunk! 

- Hát éppen ez az! „Csak” társak – azzal elrántotta a kezét, és újra nekiiramodott. Dühös volt. De nem Kate-re, hanem inkább az egész világra. De csak Kate volt ott, akin mindezt levezethette. 

„Ezt meg hogy értette?” – állt lefagyva Beckett néhány másodpercig a váró közepén. Majd észbe kapott, megrázta a fejét, és Castle után indult. Csak a kocsinál érte utol. Többet szeretett volna megtudni, de érezte, ez nem a legmegfelelőbb idő. „Majd később rákérdezek, ha már nem ennyire feszült” – gondolta miközben beindította a motort. Aggódva figyelte a férfit, aki szokásával ellentétben a Kapitányságig szótlan maradt, miközben az ablakon bámult kifelé. 

Még ki sem léptek a liftből, amikor hallotta felettese hangját. 

- Mi újat tudtak meg? – kérdezte Gates. 

- Most már biztos, hogy sorozatgyilkossal állunk szemben – fogott bele a magyarázatba Beckett – Bár az utolsó áldozat túlélte, de a szándék egyértelmű volt. Az elkövető először az áldozatok közelébe férkőzik valamilyen úton-módon. Az eddigi eseteknél gázszerelő, villanyszerelő és pizza futár volt. Amint megteremtette a biztonságérzetet, támad – rövid szünetet tartott, majd kissé feszengve, jól tudva mi lesz a reakció, tette hozzá – Figyelmeztetni kellene a lakosságot… 

- És mit mondjuk? – jött a várt kérdés. 

- Hogy fokozottan figyeljenek a… – a nyomozó már tudta, jobb lett volna, ha szóba se hozza a dolgot. 

- Ennyi erővel azt is mondhatnánk – csak úgy szikrázott a szeme Gates kapitánynak – hogyha enni támadna kedvük, akkor gyűrjék le. A lényeg, hogy senkit ne engedjenek be a lakásba. 

- Lehet, ez lenne a legcélravezetőbb… 

- És maga szerint a sajtó és a szakszervezetek nem szednék ízekre a rendőrséget? Mindkét politikai oldal minket támadna – Gates elkapta Beckett tekintetét – Tudom, magát ez nem érdekli. De képzelje, tőlük kapja a fizetését – indult el az irodájába, de félúton még visszafordult – Szóval foglalkozzon inkább az ügy felgöngyölítésével. 

Alig zárult be a kapitány irodájának ajtaja, amikor Castle megszólalt. 

- Igaza van. Csak felesleges pánikot keltenénk egy sajtótájékoztatóval. 

- Na, mi van? Kedved támadt beszélgetni? – amint kimondta, már meg is bánta – Ne haragudj, Castle – nézett bocsánatkérően a férfira, miközben a fehér táblához sétált – Csak ez az ügy kiborító. Ki olyan kegyetlen, hogy hagyja elvérezni az áldozatát? Ráadásul a vízzel még meg is hosszabbítja a szenvedést. 

- A kérdés az – folytatta a gondolatmenetet a férfi próbálva leplezni, hogy a korábbi szavak mennyire megbántották – honnan tudta, hogy az áldozatokhoz valaki külsős személy fog érkezni? 

- Talán maga intézte el a dolgot – lépett melléjük Ryan és Esposito egyszerre. 

- Ezt hogy értitek? – fordult feléjük Beckett. 

- Például elintézett egy kis gázszivárgást. 

- Ez még a villanyszerelő esetében igaz is lenne, na de a pizza futár? Azt még sem intézhette el, hogy épp akkor legyen éhes az áldozat – vetette ellen Beckett. 

- A telefontársaság! – kiáltott fel Castle. 

- Tessék?! 

- Ez lesz a közös pont – magyarázta az író – Mindhárom esetnél volt telefonhívás. Az első áldozat a gázműveket hívta fel, hogy gázszivárgást észlelt. A másodiknál pizzát rendeltek. És végül a harmadik esetnél a házmester hívta fel az elektromos műveket, hogy gond van a vezetékekkel. Innentől kezdve sétagalopp volt bejutni az egyes lakásokba.

- Igen, talán ez lehet a közös pont – ráncolta össze a szemöldökét Beckett.