BloodyHeart-Killer: 13. fejezet

- Komolyan mondom, lassan már berendezhetnénk itt az új főhadiszállást – próbálta Castle a meglepettségét egy poénnal elütni – Lassan több időt töltünk itt, mint a Kapitányságon. 

Kate még csak el sem mosolyodott. Komoly tekintettel fürkészte a férfit, várva hátha magától elmondja a teljes igazságot. 

- Újabb nyom? – kérdezte Castle gondosan kerülve Kate pillantását – Susannál vagy Noránál voltál? 

- Egyik sem. Hozzád jöttem – teregette ki a lapjait látva, hogy Castle önszántából semmit sem fog elmondani – Tegnap hallottam, amint az őrsön Alexissel beszéltél. 

- Vékonyabbak a Kapitányságon a falak, mint ahogy azt bármelyikünk is gondolta volna – sóhajtott egy mélyet az író. 

- Ezt meg hogy érted? 

- Nem fontos – és Castle már indult is a kijárat felé, mire Beckett is ellökte magát a pulttól, és az író nyomába eredt. 

- Mikor akartál szólni? 

- Hát éppen ez az! Egyáltalán nem akartam szólni – vágta ki a kórház ajtaját Castle. 

- Miért nem? – kérdezte döbbenten a nyomozó. 

- Inkább az a kérdés – torpant meg a férfi – hogy te miért akarod annyira tudni. Azt érteném, ha az anyám szeretné tudni. Azt is megértem, hogy a lányom tudni akarja. De te miért? – fordult szembe Kate-tel. 

- Mert a barátod vagyok! A társad! 

- A barátom? – kérdezett vissza Castle tettetett felháborodással és némi gúnnyal a hangjában. Tudta, hogy nem lehet önző, és erősnek kell lennie, hiszen még mindig nem tudta, hogy haldoklik vagy sem. De ez igencsak nehezére esett, ahogy Kate aggódó szemébe nézett – A múltkori csókból kiderült, hogy legalább az egyikünk többet érez, mint barátság. Szóval nem, nem vagyunk barátok. És társak? – vonta fel a szemöldökét – Hisz éppen a múltkor közölted velem, amint lezártuk ezt az ügyet, szedhetem a sátorfámat. Akkor? 

- Én csak aggódom érted… – sütötte le a szemét Beckett. 

- Értem nem kell aggódnod. Eddig is jól megvoltam nélküle, ezután is megleszek. 

- Nem kell egyedül végigcsinálnod, ugye tudod? – kérdezte a nyomozó visszanyerve lélekjelenlétét, nem foglalkozva a férfi ellenállásával – Miért löksz el magadtól mindenkit, aki törődni próbál veled? Egyáltalán meddig akartad titkolni az egészet az anyád, Alexis és a barátaid előtt? – nézett ismét az író szemébe. 

- Ezt még te kérdezed? – Castle alig akart hinni a fülének – Akinek egy évig tartott bevallani, hogy mindent hallott ott, a temetőben? – már egyáltalán nem kellett megjátszania a felháborodást – Ehhez képest ez a pár hét szinte már semmi. 

- Időre volt szükségem, hogy tisztázni tudjak mindent… – védekezett Kate. 

- Nos, hát akkor vedd úgy, hogy nekem is időre volt szükségem. Először tisztázni szerettem volna azt, hogy mennyire komoly ez az egész, és csak aztán rémítettem volna halálra a családomat. 

- Castle, én… 

- Nézd Kate – ökölbe szorított kézzel állt Beckett előtt, de a nyomozó ezt még csak észre sem vette – Időre volt szükséged. Ezt megértem. De te is megértheted, hogy én meg nem várhattam rád a végtelenségig – „Pedig, ha kellene, akkor az örökkévalóságig várnék rád” gondolta elszorult szívvel – Továbbléptem. És mint kiderült, már időm sincsen – azzal faképnél hagyta Beckettet, mielőtt még az utolsó csepp önuralmát is elveszítette volna. 

*** 

Beckett ingerülten lépett ki a Kapitányságon a liftből. A Castle-lel való beszélgetés cseppet sem az elképzelései szerint alakult. Pontosan tudta, vagy legalábbis remélte, hogy a férfi csak azért taszítja el magától, mert azt hiszi, haldoklik. Mégis dühös volt rá, legfőképpen azért, mert látszólag egyáltalán nem esett nehezére elküldeni őt. Az íróasztalához indult, amikor Sheldon lépett hozzá. 

- Pewett, magyarázattal… 

- Beckett, az istenért! – csattant fel Kate – Nem annyira nehéz! De, ha kell le is betűzhetem. 

- Nicsak! A nyomozó végre kibújt a csigaházából – mérte végig közömbösen Beckettet Sheldon – Kíváncsi voltam mikor áll végre a sarkára. Talán végre a hasznát is tudom venni. 

Kate csak tátogott, Sheldon viszont egyáltalán nem foglalkozott vele, csak tovább magyarázott. 

- Az egyik szomszéd, akit csak most sikerült utolérni, azt állítja, hogy nem a szokásos postás vitte ki aznap a leveleket. Még meg is kérdezte az új fickót, hogy Tracy talán beteg. De a pasas csak annyit mondott, hogy körletet cseréltek. Nézzenek utána a csapatával, hogy a postán vettek-e fel új embert. Értette Beckett? – az utolsó szót jó erősen hangsúlyozva, ami kifejezetten frusztrálta a nyomozót – Most pedig megyek, Castle-lel fogok ebédelni – lágyult el – Azt kérte, meséljek, milyen az élet az FBI-nál. Talán én leszek a következő… – harapta el a mondat végét észbe kapva, miközben elindult. 

„Kit érdekel, ha nem ír többet Nikkiről?!” – de közben Beckett majd felrobbant a dühtől. 

- Pewett – szólította meg Espo az asztalától – Akarom mondani Beckett – és alig bírta elnyomni a vigyorát – Akkor Ryan meg én… – de nem tudta befejezni a mondatot, mert el kellett hajolnia egy felé tartó kávésbögrétől. Beckett kezébe hirtelen csak az akadt. 

*** 

Castle néhány órával később éppen hazafelé sétált a Sheldonnal töltött ebéd után. Az ügynök felajánlotta, hogy hazaviszi, és az ajánlat jóval többet is sejtetett, de lehető legudvariasabb formában utasította vissza a nőt. „Tudja, annyi információt osztott meg velem, hogy muszáj egy séta közben letisztáznom” – és közben egy észveszejtő mosolyt, ami halványabbra már nem is sikerülhetett volna, küldött Sheldonnak. Ami hatott. „Persze, persze. Értem én. Akkor majd a Kapitányságon találkozunk” – jött a könnyed felelet. 

Castle jobbnak vélte, ha nem árulja el, hogy az egész beszélgetésből csak arra emlékszik, amikor italt kértek, és a végére, amikor elköszöntek. Végig Kate-n járt az esze. Az aggodalomtól csillogó tekintete, ahogy azt mondja „én csak aggódom érted”. Mázlijára, elég volt néha-néha egy jól ütemezett „ühüm”, „azt a”, és „ez igen” elismerés Sheldonnak, aki mindezt bátorításnak véve, csak csacsogott tovább. Egy-egy hosszabb szünetnél pedig elég volt egy jól irányzott kérdés, amit újabb tízperces szóáradat követett. Mindeközben alig várta, hogy vége legyen az ebédnek. 

Az épületbe lépve köszönt a portásnak, majd a lift felé vette az irányt. Úgy érezte, ennél rosszabb már nem lehet a mai nap. De amikor belépett a lakásba, rá kellett döbbennie, hogy nagyobbat már nem is tévedhetett volna.
- Már kezdem magam hazajáró vendégnek érezni magam, Mr. Castle – jött az ismerős, de annál kellemetlenebb férfihang – Remélem nem bánja…