BloodyHeart-Killer: 2. fejezet

3 nappal korábban 
Castle épp reggelit készített a konyhában, amikor Alexis jött le a lépcsőn. 
- Döntöttem! – mondta komolyan, miközben a pult melletti székek egyikébe helyet foglalt. 
Castle megpördült a tengelye körül, és a lányára nézett. Nem tudta, hogyan kellene viselkednie. Persze roppantul büszke volt Alexisre, hiszen a legpatinásabb egyetemek várták tárt karokkal. Harvard, Stanford, Yale, de mindegyikkel volt egy apró kis probléma. Nem NY-i egyetemek voltak. Ezek szerint Alexis aznapra tervezte meghozni élete legfontosabb döntését. A döntést, ami egyben Castle számára is mérföldkövet jelentett, hiszen végre megtudja, milyen messzire fog tőle kerülni Alexis. Próbálta nem kimutatni, mennyire nehezen viseli a dolgot. „Pedig ez még csak a választás. Mi lesz akkor, ha már csomagol?” – gondolta szomorkásan, de közben mosolyt erőltetett az arcára, és megkérdezte: 

- És kinyerte a bokszmeccset? 

- Kiütéssel nyert a Yale – válaszolta Alexis örömtől sugárzó arccal, de azért nem kerülte el a figyelmét apja szomorú tekintete – De persze van közelebbi suli is, ha azt szeretnéd. 

- Ugyan már! – döbbent rá Castle, hogy nem sikerült lepleznie az érzelmeit – Nekem a közelebbi suli is éppoly távol lenne, mint bármely másik – látta Alexisen, hogy ettől nem nyugodott meg teljesen, így még hozzátette – Hidd el, idővel hozzá fogok szokni, hogy az én kislányom felnőtt – azzal megölelte lányát. 

Castle ekkor még azt hitte, hogy ez lehet a legrosszabb hír, amit aznap kaphat. Néhány órával később rá kellett jönnie, hogy tévedett. De még mekkorát. Aznapra volt kiírva az éves rutin ellenőrzésre az orvosánál. A helyzethez képest vidáman indult el a rendelőbe, és szokásához híven ugratta a nővéreket, akik csak kuncogtak rajta. Három órát tartott a kivizsgálás: tüdőszűrés, szemvizsgálat stb. Amikor az orvosi szobába ment, hogy az eredményeket megbeszélje az orvosával, csak annyit kérdezett: 

- Na doki, halálos beteg vagyok? – és várta, hogy az orvos nevetve azt mondja „Ugyan már, maga még a százat is megéri”. De elmaradt a nevetés, helyette csak csend, komolyság és részvéttel teli tekintet maradt. 

- Sajnálom Mr. Castle, rossz híreim vannak. Foltot találtunk a tüdején. De ahhoz, hogy biztosabbat tudjak mondani, további vizsgálatokra van szükség. 

Castle-ben egy világ omlott össze. Szinte holdkóros módjára csinálta végig a vizsgálatokat. A legrosszabb viszont a kétség volt. A kétség, ami az elkövetkező néhány napban is gyötörni fogja, hiszen ezek a vizsgálatok már komolyabbak voltak, és így az eredményükre is többet kellett várni.


Jelenben 

 „Túlságosan is komoly” – gondolta fürkésző tekintettel Kate. De mielőtt még alaposabban kifaggathatta volna a társát, megszólalt a telefonja. 

- Beckett!
- Itt, Esposito. Beszámoltunk Gates kapitánynak a helyzetről, és azt üzeni, hogy haladéktalanul ki kell kérdezni a szemtanút. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még több áldozatot szedjen ez a – Gates szavaival élve – „pszichopata”. 
- Mintha az rajtam múlna – a válasz kicsit érdesebbre sikeredett a kelleténél. 

- Nyugi, én csak a hírvivő vagyok – visszakozott Javi. 

- Ne haragudj Espo – mondta Kate megbánva az előző kitörését – Mindenki nagyon feszült az ügy miatt – „Én ráadásul más miatt is”, és egy újabb oldalpillantást vetett Castle-re – Három ugyanolyan eset. Ez már sorozatgyilkosság így. Most le kell tennem, megérkeztünk a kórházhoz. 

Beckett és Castle tíz percet kapott az áldozat orvosától, hogy kikérdezhessék őt. Bementek a nő szobájában. Beckett azonnal az ágy mellé lépett, míg Castle csendben az ágy lábához húzodott. 

- Jó napot, Miss…? – bizonytalanodott el Beckett. 

- Miss McRoy, Nora McRoy – válaszolta a nő, érezhetően gyenge volt a hangja. 

- Elnézést Miss McRoy, hogy most zaklatjuk, de mindenképpen szeretnénk még addig kikérdezni, amíg frissek az emlékek. 

- Semmi probléma – a nyomozópárosnak fülelnie kellett, hogy hallják a nő szavait – Miben segíthetek? 

- Emlékszik a támadójára? 

- Nem igazán – látszott, hogy erősen gondolkodik Nora – átlagos külsejű fickó volt. 

- Hogyan jutott be a lakásába? 

- Én engedtem be. 

- Micsoda?! – kapta fel a fejét egyszerre Beckett és Castle. 

- Kopogtak – magyarázta a beteg – kinyitottam, persze a lánc maradt. Azt mondta, hogy a házmester hívta ki, mert néhány lakó jelezte, hogy valami gond van az áramellátással. És mivel nálam is voltak problémák, beengedtem. Mondtam, hogy nyugodtan végezze a dolgát. A következő, amire emlékszem, hogy elkap, és zsebkendőt nyom az arcomra. Elvesztettem az eszméletem, és már csak itt tértem magamhoz. 

- Köszönjük szépen a segítséget – Kate úgy érezte, hogy ennyi elég lesz mára. 

Intett Castle-nek, majd elhagyták a kórtermet. Egy szó sem esett köztük a kocsiig. 

- Legalább most már azt tudjuk, hogyan dolgozik – szólalt meg Castle, miután beültek az autóban. Igen, legalább ezt tudjuk – erősítette meg Beckett is – Ezek szerint először az áldozatok bizalmába férkőzik, és csak azután csap le – és ez cseppet sem nyugtatta meg a nyomozót.