- Én még mindig nem tartom ezt jó ötletnek! – mondta Castle, miközben megigazította a szmokingját.
- Nyugalom, Mr. Castle! – lépett mellé Doyle, még mindig megkötözött kézzel – Rendőrökkel van körülvéve, nem eshet semmi baja.
- Ebből kettő meg van kötözve… Jó kilátások…
- Ugyan már, Szívem – simított végig a férfi arcán Kate – Mindig is arra vágytál, hogy amit megírsz, át is élhesd. Itt az alkalom.
- És most én fogom páholyból figyelni az alakítását – kapcsolódott be Sophie is a beszélgetésbe, mire Castle vágott egy fintort.
Beckett, hogy elrejtse mosolyát Adamhez fordult.
- Mi újság a kikötőben?
- Szóltam az ottani csapatunknak, hogy a csere a 9-es dokknál lesz. De addig nem lépnek akcióba, amíg itt meg nem történt a tranzakció. Bentley – szólította meg a laptopon dolgozó ügynököt – Hogy állunk?
- A kémprogram remekül működik – pillantott fel a monitorról – Megvan az e-mail, és a banki jelszó, továbbá a számlaszám is, minden egyéb külföldön működtetett számlaszámmal együtt. Ez bőven elegendő, hogy Manuellit jó időre lecsukathassuk.
- Remek. Akkor most már csak Dimitrovot kell elkapnunk. Mr. Castle a sorsunk az Ön kezében van…
- Azaz! Idegesítsen csak – vágott vissza csípősen az író – Imádkozzon, hogy ne éljem bele túlságosan magam a szerepbe, mert még be találom fejezni, amit Manuelli elkezdett…
- Na látja, tud maga kemény is lenni, ha akar!
- Akkor Sophie-val irány elfoglalni a helyüket Kate mellett!
- Azért ne vigye túlzásba!
- Komolyan mondom – és közben a szemben érkező autóra mutatott – Ha jól látom, érkezik a célszemély.
- Oh… – csak ennyire futotta Adamnek, miközben Beckett mellé lépett Füredivel egyetemben – Ne feledje – szedte össze magát – Csak adja magát.
Az érkező kocsi lassított, majd a limuzinnal szemben megállt. Mindeközben a csapat elfoglalta a helyét. Bentley a laptopnál maradt. Beckett néhány méterrel Castle mögött tett úgy, mintha a két fogvatartottra vigyázna. Rick pedig, hogy leplezze idegességét, jobb kezét a zsebébe süllyesztette. Felkötött bal keze még mindig a néhány nappal korábbi balesetre emlékeztette.
A sötétített ablakos autóból kiszállt a sofőr, a hátsó ajtóhoz sietett, és kinyitotta azt főnöke előtt. Dimitrov kiszállt, és egy pillanatra megállt, hogy felmérje a környezetét. A férfi tipikus orosz volt. Magas, vékony, rövidre vágott haj, és ellentmondást nem tűrő tekintet.
Lassan elindult két emberével Castle felé.
- Jó estét, Mr. Manuelli – köszöntötte némi orosz akcentussal az írót, miközben a jobbját nyújtotta felé. Az emberei néhány méterrel hátrébb álltak meg – Örülök, hogy végre megismerhetem.
- Én nem különben – fogadta el kézfogást Castle.
- Érdekes… Számítottam némi olasz akcentusra, de maga szinte tökéletesen beszél angolul.
- Öhm… – némult el Castle egy pillanatra – Szóval… Az anyám amerikai volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy tökéletesen beszéljem az anyanyelvét…
- Az anyák már csak ilyenek – mondta szinte már szórakozottan Dimitrov, miközben végigmérte az írót – Maga olyan ismerősnek tűnik… Nem találkoztunk mi már valahol?
- Nem… Nem hiszem – és egy izzadságcsepp gördült végig Castle homlokán.
- Igaza lehet… Mi történt a karjával? – mutatott a kötésre az orosz.
- Hát… Szóval… – nyelt egy nagyot Rick – Síbaleset…? Némi tűzharccal egybekötve?... – bizonytalanodott el, miközben hátulról egy apró, de számára jól hallható köhintés érkezett – De nem hiszem, hogy azért jött el ilyen messzire, hogy a hogylétem felől érdeklődjön… – szedte össze magát, és némi határozottságot is fel lehetett fedezni a hangjában.
- Tudom már! – vágott közbe az orosz – Maga az a krimi író… Castle, nem de?
„A szentségit, Végünk van” – szitkozódott magában Castle – „Azt hiszem új értelmet nyert a ’Hírnév átka’ kifejezés”. Vett egy mély levegőt, és csak azután válaszolt.
- És ez zavarja? – kérdezte a tőle telhető legszigorúbb hangon.
- Nem, egyáltalán nem…
- Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom azt illetően, hogy mivel töltöm a szabadidőmet! – tette még hozzá Castle megvetően.
- Nem, persze, hogy nem… – visszakozott Dimitrov – Csak sohasem hittem volna, hogy egyszer személyesen is találkozhatom magával.
- Ha megkötöttük az üzletet, akkor kaphat egy dedikált példányt a legújabb könyvemből.
- Komolyan?
- Hogyne. Mindig is azt vallottam, hogy törődni kell a rajongókkal.
- Nem is tudja, hogy ez mennyit jelent számomra… – érzékenyült el az orosz.
Sophie nem bírta tovább, és kitört belőle a nevetés. Beckett egy bokán rúgással próbálta jobb belátásra bírni, de már nem tehetett semmit. Az orosz felfigyelt a két fogolyra.
- Valami mulatságosat mondtam? – lépett a nőhöz, és a korábbi nyájasságból már nem maradt semmi.
- Oh nem, dehogy – próbálta rendbe szedni az arcizmait Füredi – Csak még nem találkoztam olyan orosz maffiafőnökkel, aki ennyire rajongana az amerikai krimiért – rándult meg ismét a szája.
- Kik ezek? – fordult Dimitrov Castle felé.
- Két zsaru… – nézett megvetően a megkötözött párosra az író – A jótékonysági bálon kapták el őket az embereim…
- Mintha azt mondta volna, hogy nem lesz velük gond!
- Éppen tenni akartam róla, amikor megérkezett…
- Hmm… – mérte végig a párost, és a tekintete megállapodott Adamen. A felismerés szikrája csillant meg az orosz szemében – Örvendek Doyle ügynök – hajtott fejet színpadiasan Adam előtt.
- Maga ismeri őt? – színlelt meglepetést Rick.
- Igen. Párizsban keresztezték útjaink egymást. Reméltem, hogy egyszer újra találkozunk, és rendezhetjük a számlát. Nem is álmodtam róla, hogy ilyen hamar újralátjuk egymást – elfordult az ügynöktől, és ismét az íróhoz intézte a szavait – Megtisztelne, ha átengedné nekem őket!
- Nem – mondott ellent szinte túl erélyesen Castle. Dimitrov döbbenten nézett rá – Az ilyen ügyeket jobb szeretem magam elintézni – vágta ki magát nagy nehezen
- Milyen igaza van. Ha azt akarjuk, hogy valami el legyen intézve, akkor jobb, ha magunk csináljuk. Az én embereimre sem lehet semmit rábízni – rázta meg lemondóan a fejét.
- Esetleg rátérhetnénk az üzletre – próbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe Rick – Tudja a bálon egy igazán jó randira akadt kilátásom. Szeretnék még éjfél előtt visszaérni, nehogy köddé váljon a hölgy…
- Ez jó! – nevette el magát az orosz – Tehát az üzlet – komolyodott el – Akkor a megegyezett összegben, ugye?
- Persze. Az Ön gépén, vagy az én gépemen? – mutatott Castle a limuzinon lévő laptopra.
- Ha nem bánja, hoztam saját gépet.
- Hogyne. Fő a biztonság. Bentley – intett a limuzin mellett álldogáló ügynökre – minden információt megad a sikeres tranzakcióhoz.
Dimitrov intett az egyik emberének, mire az egy másik laptoppal Bentley mellé lépett.
- Addig is, amíg zajlik a tranzakció. Meséljen! Honnan veszi a krimijeihez az ötletet?
Beckett kihasználva, hogy nem figyel rájuk senki. Óvatosan elvágta Doyle és Füredi béklyóit, és egy-egy fegyvert csúsztatott a kezükbe.
- Öhm… – gondolkodott el Rick – Az életből természetesen. Bár némiképp átfogalmazva, de mi fogná meg jobban az olvasókat, mint a valóság?
- Valóban. Tudja mindegyik könyvét olvastam, de a kedvencem Nikki Heat. Mondja csak! Ő is egy létező személy?
- Igen – kezdett belemelegedni a beszélgetésbe Castle – Egyszer letartóztatott.
- Micsoda élmény? – nézett rá elismerően Dimitrov – Engem még soha nem tartóztattak le. Pedig lehet, jót tenne az image-mnek…
- Uram – szólította meg az oroszt az embere – A tranzakció megtörtént.
Castle Bentley-re nézett, aki csak egy bólintással jelezte, hogy valóban sikeres volt a tranzakció.
- Nos Mr. Dimitrov, hamarabb teljesülhet az álma, mint azt gondolná! – szólalt meg Füredi, és az oroszra szegezte a fegyverét. Beckett és Doyle a másik két oroszt vette célba – Le van tartóztatva.
Dimitrov szóhoz sem jutott, csak döbbenten vette tudomásul, amikor a kezein Sophie bilincsei kattantak. Beckett megbilincselte a másik két fickót.
- Igen, indulhat az akció – mondta a telefonba Doyle, majd miután letette Castle-hez fordult – Mondtam, hogy csak magát kell adnia.
- Nagyon vicces – törölte meg gyöngyöző homlokát Rick – Nem maga van ezek után veszélyben! – Doyle elképedt arcát látva folytatta – Tudja, ki vagyok! Remélem jó sokáig nem szabadul…
- Jól csináltad… – dicsérte meg Beckett, és egy csókot adott kedvesének.
- Mr. Castle – szólította meg Dimitrov az írót, miközben Sophie éppen a megfigyelő kocsi felé vezette – Mi lesz a dedikált példányommal?
- Öhm… – lepődött meg Rick – Majd eljuttatom valahogy a fegyházba…
- Köszönöm.
- Látja! Nem is dühös magára – de közben látszott Doyle-on, hogy alig bírja elfojtani nevetését.
Castle Beckettre nézett, de csak azt látta, ahogy szerelme Adamhez hasonlóan elfordul, hogy elrejtse mosolyát.
- Látom, itt senki nem vesz komolyan – vágott egy fintort.
- És hogyan ünnepeljük meg a sikeres együttműködést? – kérdezte Adam, miután a három oroszt bezsúfolták az olaszok mellé a megfigyelő kocsi hátuljában – Két maffiafőnök egy este. Azért ez nem semmi…
- Természetesen pókerrel – jött az egyértelmű válasz Sophie-tól – Gondolom Rácz és Lévai is szívesen csatlakozna, szóval akkor holnap este nálam. Persze, csak ha nem okoz gondot, hogy Budapestre kell utazniuk.
- Semmi pénzért ki nem hagynám – nézett a nőre Doyle.
- Ott leszünk – vágta rá Rick – Csak egyet ígérjen meg!
- Még pedig?
- Nem lesz fegyver, és legfőképpen színjátszás! Egy életre elegem lett a színészetből…
A megjegyzésre csapatból egyszerre tört ki a nevetés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése